Pál Feri vasárnapi beszédekMt 13,44-46 - Évközi 17. vasárnap

Napi Ima3 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
26

Két gyönyörű, sokat mondó kép, példabeszéd Isten országáról. Arról szeretnék beszélni, ami mind a két képben megjelenik. Ez pedig az, hogy a főhős mindenét eladja, mindenét odaadja, hogy aztán az a valami az életének a részévé lehessen. Erről szeretnék beszélni, tehát erről a mindenről. Nagyon igyekszem elkerülni azt, hogy a mindennel kapcsolatban pusztán csak ideálokat vázoljunk föl, főképpen pedig, hogy az ideologikus gondolkozásnak a csapdájába hulljunk. Hat pont lenne, röviden.

Az első. Amikor mind a két történetben – eladja mindenét, odaadja mindenét – akkor milyen sokunknak, akár az Istennel való kapcsolattal összefüggésben hogyan visszhangozhatnak ezek a kifejezések, hogy lemondás, a lemondás nyomán való veszteség. És akkor szoktak bennünket is kérdezni, akár papokat, akár bárkit, aki valahogy az Istenre figyelő módon él, hogy „Hát az nem túl nagy veszteség? Nem túl nagy lemondás? Te hogyan bírod e nélkül, meg a nélkül?” Ha csak a veszteség lenne, és csak a lemondás lenne, tényleg elég szomorúan festene a keresztény ember élete. De ez a történet olyan gyönyörűen mutatja az egyik oldalról a megtalálásnak az örömét, azt a boldogságot, hogy „Hááá! Megvan!” A másik pedig, amikor a kereskedő keresi azt az igazgyöngyöt. Itt pedig tulajdonképpen akár mondhatnánk ezt is, a vágyról van szó, és a vágy beteljesedéséről.

Ezért senkinek se ajánlanám, aki az Isten országának az örömét szeretné valahogyan tapasztalni, hogy egész életén keresztül – most első sorban az Istennel való összefüggésben – a veszteségeit számolgassa, meg a lemondásai körül keringjen, hanem inkább a vágyakozást érdemes elmélyíteni magunkban. Sokaknál egyáltalán rátalálni az Isten utáni vágyakozásra. Van, hogy valaki szinte még meg sem ízlelte, mi az, hogy Isten után vágyakozni. Milyen könnyen el tudjuk felejteni az Istennel való együttlétnek az örömét, a spirituális tapasztalatainknak valamiféle szépségét és gyönyörűségét. Tehát az első gondolat így szól: Kétség kívül, listázhatjuk a veszteségeinket, sorolhatjuk a lemondásainkat – nem is irigylek senkit, aki a keresztény életében ezen az úton jár.

Eszembe jutott egy gyermekded élményem, nézzétek ezt el nekem. Elkezdtem azon töprengeni, hogy van-e olyan kézzel fogható tapasztalatom arról, hogy a magam módján úgy mindent, és akkor azért, hogy valami egy az enyém legyen. Gyerekkorból eszembe jutott egy. Nem voltam még tizennégy, ez egész biztos, és nagyon vágyakoztam egy magnóra. Jaj! Képzeljétek el, lehetőségem nyílt arra, hogy vegyek egy „sanyó” (SANYO – szerk.) magnót. Jó, hát tudom, most már tudom, hogy nem úgy kell mondani, hogy „sanyó”, na de én egy kis kölyökként, hát mit tudtam, nekem az „sanyó” volt. Akkor áhítoztam, vágyakoztam egy „sanyó” magnó után. Tulajdonképpen még olyan fekvő állapotú volt az, és hiába volt fekvő állapotú, húsz fokkal meg volt döntve az előlap. Hát, ez nekem tizenkét évesen maga volt a gyönyörűség. Néztem ezt a magnót, és gyűjtögettem a kis pénzemet, de elég sokáig, és még mindig nem jött ki belőle. Akkor az történt, hogy volt nekem egy bélyeg albumom, azt viszont éveken keresztül gyűjtögettem, a bélyeg sorokat, a bélyeg blokkokat. Te jó ég! Mindenem benne volt. Akkor odamentem a testvéremhez, és a következőt mondtam: „Ide figyelj, az összes bélyeget odaadom, pénzért.” Elmondtam neki, hogy nekem az a magnó mindenképp kellene, s akkor a testvérem gálánsan megvette az összes bélyegem, azóta is kicsit sajnálom, viszont meg tudtam venni a „sanyó” magnót.

Hogyan kapcsolódik ez nagyon szervesen bennem az első ponthoz? Hát úgy, hogy kétség kívül, most is föl tudom idézni azt, hogy „Jaj, azok a szép bélyegsorok! Azok a gyönyörű bélyegblokkok!” Mennyi év kutatása, meg gyűjtögetése van benne. Na de ami eleven bennem, ami igazán, igazán lényeges, nem az, hogy tényleg, na, hanem az, hogy azután minden nap hogyan törölgettem le a magnónak az előlapját. Emlékszem, hogy amikor lefeküdtem, akkor mindig egy-egy pillantást vetettem még a magnómra. Hát ilyen voltam tizenkét évesen, többek között. Tehát az első gondolat így szól. Itt van ez a két történet Isten országáról, és belefulladhatunk a lemondás, és a veszteségek világába. Érdemes tehát sokkal inkább a vágyat megkeresni magunkban, alapvetően most az Isten utáni vágyakozásról beszélek, és a vele való kapcsolat öröméről, amit már valamikor megéltünk.

Második gondolat. Mert az lett a benyomásom, ez nem volt rövid. Tehát, moderálnom kell magamat. Második. Amikor az a valaki mindenét eladja, mondhatnánk megint csak azt, hogy na, ez a kockáztatás, hűha. Na, kinek van erre bátorsága? Ez kockáztatás, és belehullás a semmibe, aztán vagy bejön, vagy nem jön.

Nem tudom, olvastátok-e, hallottátok-e a hírt, kigyulladt egy lakóépület, és kisgyerekek a harmadik emeletről kiugrottak. Felnőttek már várták őket ott lent, és elkapdosták őket. A harmadikról ugrottak ki, mert mögöttük már hatalmasak voltak a lángok. Na, mondhatjuk ezt: „Te jó ég! Kiugrani a harmadik emeletről? Na, az aztán a kockáztatás.” Szívem szerint megkérdezném a gyerekeket, hogy ők ezt kockáztatásnak élték-e meg, vagy nem. Azt gyanítom, hogy egy ideig igen, majd eljött egy pillanat, amikor azt mondhatták: „Na, most élet-halál! Most élet-halál! És ha az életet választom, akkor ez most már nem első sorban kockáztatás, hanem ezt lehet csinálni. Akkor viszont, ugrunk.”

Ezért a második gondolat így szól. Amikor az a bizonyos szimbolikus személy mindenét odaadja, láthatjuk ezt kockáztatásnak, kétség kívül van benne kockáztatás, mint az első pontban lemondás és veszteség. Gyúrhatunk arra, hogy a kockázatkerülő személyiség, vagy -magatartás egy kicsit árnyaltabb legyen, és merjünk bátrak lenni. De lényegileg nem erről van szó az Isten országával összefüggésben, hanem arról, hogy a vágy és az öröm nyomán egyszer csak fölfedezzük azt, hogyha nekünk van valaki vagy valami, ami tényleg élet-halál, az éppen Isten. Isten nekünk az élet-halál kérdés.

Nem tudom, szoktatok-e például olyan műsorokat nézni, amiben harmincketten kezdenek, aztán tizenhatan vannak, aztán nyolcan, aztán négyen… Tök mindegy, hogy milyen műsor. Mi szokott lenni? Képzeljünk el egy főzőműsort, és a főzőműsorban a harminchatból be lehet jutni a tizenhatba – nem harminchat, harminckettő. A harminckettőből a tizenhatba, és végül már csak ketten vannak, és persze a nézők izgulnak, hogy ki kerül be a harminckettőből a tizenhatba, mégis csak. És a műsorvezető azt mondja: „Nem más, mint… Katalin.” És akkor István elsírja magát, pedig sose szokott sírni, mert egy kemény férfi ember, kopasz, és tagbaszakadt. Na, de hát most kiesett, nem jut be a tizenhatba a főzőműsorban.

Most nézzétek el nekem, hogy ezt így mondom, nem akarom ezt gúnyolni, csak szerettem volna érzékelhetővé tenni azt, hogy hogyan tud elállítódni bennünk az a jó érzék, hogy mi élet-halál kérdés az emberi sorsban. Ez az érzékünk el tud állítódni. Össze tudunk zuhanni, ha a harminckettőből nem jutunk be a tizenhatba. És szívem szerint, most nem akarom elkezdeni sorolni, hogy egyébként pedig mi minden tényleg élet-halál kérdés, tényleg. Azért nem akarom elkezdeni sorolni, mert talán túl modoros lenne, meg ti is tudjátok.

A második gondolat így szól, hogy ez a történet tulajdonképpen azt tárja föl, hogy az Isten országában egyszer csak világos lesz, hogy mi élet-halál kérdés, és hogy mi egyáltalán nem az. Hogy mi az, amiért érdemes az embernek az életét úgy sss, és mi az, amiért egyáltalán nem érdemes. Ennek lehet egy olyan része, hogy kockáztatás. Valójában, mikor valaki ott van, és azt mondja: „Hátam mögött a tűz, ott meg a remény.”, akkor az már lényegileg nem is kockáztatás, bár van benne.

Harmadik gondolat, ez így szól: Ahogyan elállítódik az érzékünk, hogy mi élet-halál kérdés az emberi létezésben, és mi egyáltalán nem az, akkor fölfedezhetjük azt, hogy „Mi lett nekünk élet-halál kérdés?”, valahogyan észrevétlenül. Hogy az elállítódásunk révén mi lett az, amit elkezdtünk gyűjtögetni, összerakosgatni, birtokolni. Mi lett nekünk élet-halál kérdés? Olvastátok-e Hosszú Katinkának a nagyon érdekes, hosszú interjúját? Minden esetre, ha valaki csak a címét olvasta, az is sokat mondó volt. A második részét akarom idézni: „mint ember, elvesztem”. Ha az egész mondatot mondom, körülbelül így szól: „Nyertem három olimpiát, és közben mint ember elvesztem.” (Nagy árat fizettem a sikerekért, mint ember elvesztem (Index.hu) – szerk.) Hát, ha valakit könnyű szívvel tudunk mondani, aki mindenét beletette abba az olimpiai bajnoki címbe, nem is egybe, háromba, meg az ezüstérembe, meg a negyedik hely. Hosszú Katinka biztos beletette a mindent, mert olyan. S milyen érdekes, hogy van egy pár hónap járvány, karantén, és egyszer csak valaki rácsodálkozik arra, hogy „Én mindent beletettem abba a három olimpiai bajnoki címbe, de mint ember elvesztem.” S akkor följön a kérdés, hogy: „Meg akarom-e magam találni? Mint sportoló megvagyok, de mint ember megvagyok-e?”

Olyan izgalmas lenne magunkra nézve elmondani: „Na, mint asztalos, megvagyok. Mint ember? Nem tudom. Mint ügyintéző, megvagyok. Mint ember? Nem tudom.” Tehát ez a harmadik gondolat, hogy észrevétlenül sok minden, vagy akár sok mindenki, vagy valakik válhattak a mi élet-halál kérdésünkké, és ennek összefüggésében lehet, hogy valaki, aki a legfontosabb bennünk, egy kicsit elveszett.

Negyedik gondolat. Mikor mindenét odaadja, akkor ugye – hadd térjek vissza ehhez – ez tulajdonképpen mit jelent? Csomó veszteséget, lemondást. De valójában nem ez a lényeg, hanem hogy itt odaadás történik, nem lemondás, még csak nem is elengedés, ami ma egy sztár kifejezés, hogy „Engedd el!”. Rosszul vagyok ettől. Hát, engedd el! Jó, most leesett, ott van. Azt elengeded, de nem is kerül tőled messze.

Ha valaki csak elengedi, elenged, elenged, akkor igazán a helyzetet nem biztos, hogy megoldja. Ezért nem az elengedés az Isten országának a kulcsszava, hanem az odaadás. Odaadás, az nem ugyanaz. Az elengedés, hogy: „Ah, jó.” Az odaadás: „Legyen a tiéd.” Milyen érdekes (zene szól – szerk.) az, hogy amikor próbáljuk a mindent, ugye benne van az emberi lélekben a vágy a minden után. Sokan azt mennyiségi értelemben igyekszenek összeszedni, és begyűjteni, az összes bélyeg, az összes, összes minden, minden, minden… és általában valami kudarc a vége. De hogyan lehetséges az, hogy tényleg sokkal közelebb kerüljön hozzánk az, hogy valami megvalósul bennünk abból, hogy MINDEN? Az nem a mennyiségi birtoklás révén történik, mert annak sosincs vége, hanem pont fordítva, az odaadás révén.

Mert amikor valaki azt mondja: „Tulajdonképpen erre sincs szükségem, az se fontos, ezt is odaadom.”, minél kevesebb mindenre van szükségünk, annál több mindenünk van. Annál inkább mondhatjuk azt, hogy: „Mindenem megvan.” Amikor az ember már csak a lényeggel foglalkozik, és tudja, hogy mi az a kevés, amire igazán szüksége van, az az érdekes, hogy reálisan mondhatja, hogy: „Tulajdonképpen mindenem megvan.” Miközben rengeteg mindene nincs meg, de mindene megvan. Az Isten országának a logikája tehát nem a mennyiségi gyarapodás, gyűjtés, esetleg harácsolás, lopás – ezt most már nem is folytatom –, hanem pont fordítva, az odaadás. Az odaadás révén rácsodálkozom, hogy milyen kevés is elég, és egyszer csak tényleg jó szívvel azt mondom: „Tulajdonképpen mindenem megvan.”

Ötödik gondolat. Ez azt is jelenti, hogy mindaz, amiről most beszélünk, az Isten országa, és Isten nem a birtoklás révén lesz a miénk, hanem az önátadás révén. A birtoklás révén semmi sem lesz igazán a miénk. Gondoljunk a kisgyerekre, szorítja a kis maciját, átmeneti tárgy. Aztán utána gyűjtjük a bélyeget, a szalvétát, vagy az akármicsodát. Azután lesz magnónk, és aztán lesz biciklink, és lesz autónk. Na, és minden, amit birtoklunk, ott van az emberi lélekben, hogy „Jaj, el ne romoljon, el ne vesszen! El ne lopják, el ne vigyék! Tönkre ne menjen!” Ha tényleg benne van az emberi lélekben az, hogy úgy mindent, akkor az nem a birtoklás révén valósulhat meg, hanem az önátadás által.

Nem az által, hogy magamhoz rendelem, mert végül aztán hova jutunk? Végül általában rá szoktunk csodálkozni arra, hogy egy emberre, vagy emberekre volna szükségem. És mikor már embereket látunk, nem csak tárgyakat és egyebeket, akkor az emberekkel kapcsolatban nagyon pontosan szoktuk tudni észlelni, hogy nem birtokolhatóak. Ha azt akarom, hogy gazdagítsa az életem, önátadásra lesz szükség. Mert aminek, és akinek átadom magam, kétség kívül elveszíthetetlenül lesz az enyém. Amit a birtoklás révén akarok, állandó félelem.

De itt valamit érdemes kimondani. Sokan vagyunk, elkezdtük gyakorolni az önátadást. Önátadás akármi felé. Önátadás lehet a zenére, és a táncra, a művészetre, önátadás a kapcsolatra… Rendben van, de előbb-utóbb az önátadásnak is a vége valami olyasmi, hogy megsejtjük, hogy nem maradandó. Hogyha teljesen is odaadom magam, lehet, hogy hősies, szinte szent, és mégis marad bennünk valami hiányérzet. Képzeljük el a nőt, aki szíve teljes szeretetével odaadja magát a férfinek, önátadásban él vele 20-30-40 évig. És ha a férfi meghal? Ki szabadítja meg a szenvedésétől? Ezért végső soron az önátadásnak az igazi célja mégis csak Isten. És hogy Ő az igazi célja, hogy az emberi szív arra van kitalálva, hogy végül Istennek adja át magát, azt nem egyszer egy egész életúton gyakoroljuk és próbálgatjuk. És sokan vannak, akik csalódnak az önátadásban; már nem birtokolni akarnak, odamentek az önátadásba, a nagyvonalúságba, és ott is csalódnak. De nem az önátadás a probléma, hanem hogy az önátadásaink kudarcai, miközben abban benne voltunk, és ihletetten, és nagyvonalúan, és teljes szívvel, ott is átélhettük a töredékességünket. Tehát az önátadás végső célja, ha abban tényleg békére akarunk lelni, valamiképpen Isten.

Végül a záró gondolat pedig így szól. Sokan vannak, ősz szakállal, élettapasztalattól valamennyire megbölcsülve, de kissé olyan szomorúan, mert hát megrágta őket az élet – mondják. „Na, mi is a boldogság, amiért érdemes embernek lenni? Hát egy-egy szép pillanat, az.” Ennél szomorúbbat keveset tudok elképzelni, na ennél egy szomorúbb van, hogy „a remény hal meg utoljára”, na az még egy kicsit rosszabb ennél: hogy az emberi élet nem más, mint hogy egy-egy szép pillanat, mikor megsejtünk valamit.

Annyira jó visszaemlékezni azokra a gyönyörű pillanatokra. Azokra a pillanatokra, helyzetekre, találkozásokra, mikor azt éltük át, hogy ebbe valahogyan minden belesűrűsödött. És van ilyen. Átélni annak az örömét és boldogságát, a vágynak valamiféle beteljesedését, hogy: „Na, ebben most valahogyan minden benne van.” De az emberi élet több, mint hogy néhány ilyen pillanatot levadásszunk, vagy éppenséggel megajándékozzon vele az élet. Ezek az ihletett pillanatok hírt adnak nekünk, üzennek Isten országának a gazdagságáról.

https://youtu.be/gxM0bjRiTlo

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."