Pál Feri vasárnapi beszédekMt 11,25-30 - Évközi 14. vasárnap

Napi Ima0 imádkozás /layout/img/logo.png

Júl
05
https://youtu.be/niGQsZp5F-k?t=975

A gondviselésről

Ha egyetlen szóba kellene sűrítenem Jézus imádságának a témáját, azt mondanám, itt a gondviselésről van szó. Arról, hogy ahogy bármelyikünk, átélve azt, hogy az élet terheit hordozzuk, szeretnénk Istenhez fordulni, és valahogy kapaszkodót lelni Nála, és átélni azt, hogy velünk van, és átélni azt, hogy nem vagyunk egyedül. És nem is akarom ezt hosszabban mondani. Tulajdonképpen erre szoktuk azt mondani, hogy Gondviselő, vagy hogy gondviselés. Erről szeretnék beszélni, és most egy kicsit rendkívüli módon, ha nem túl szépen fogalmaznám, azt mondanám, arra jutottam, hogy tartanék egy hosszú bevezetőt, és utána egy rövid beszédet. Ha egy kicsit árnyaltabban fogalmaznám, akkor pedig úgy mondhatnám, hogy szeretnék ehhez az imádsághoz, Jézus imádságához közel kerülni, ráhangolódni Jézus imádságára. És amikor ráhangolódtunk erre az imádságra, utána tulajdonképpen már nem sok mindent kell mondani, mert értjük magunkról is.

Mit jelent ez a ráhangolódás? Ahogyan hívő emberként, vagy nem hívő emberként, de elképzeljük, vagy megéljük, mit jelent az, hogy Isten gondviselő, vagy hogy létezik ilyen, hogy gondviselés, vagy létezik, nem létezik, nem is értjük néha pontosan, hogyan is van ez, akkor nem csoda, hogy néha zavarok támadnak. Mégpedig azért, mert ahogyan fejlődünk az életutunk során, hogy mit jelent az, hogy gondviselés, vagy hogy Isten gondviselő, ez nagy változásokon megy keresztül. Erről a változásról szeretnék most beszélni, és utána el tudunk jutni Jézus imádságának a szívéhez.

Hogy van az a pici gyerekkel, mondjuk az óvodással, aki már a maga módján nagyon is megéli, mi az, hogy gondviselés, mi az, hogy gondviselő? A kisgyereknek, az óvodás gyereknek ezt a világot az testesíti meg, hogy: „Legyen csoda!” Már csak azért is, mert egy óvodás gyerekben egyébként sem olyan egészen világos, hogy hol van a határa a realitásnak, hol a képzeletnek, a fantáziának. Ezért a gyereknek, ha mondjuk a mesét, és abban van egy-egy ilyen kijelentés, hogy Szezám tárulj!, vagy hogy Hahh!, akkor mi történik? Hát ő ezzel tud mit kezdeni. A gyerek jóban van a csodával, az számára olyan hétköznapi esemény, mint számunkra a hétköznapi realitás.

Biztos hallottatok Nick Vujiciről. Nick Vujicic, a fiatal srác, aki hát most már nem is annyira fiatal, de mikor születik, karok és lábak nélkül születik. Ő maga írja azt, hogy amikor pici gyerek volt, miután az apja lelkész volt, és a család hívő, ezért ő hamar bekerült ebbe a világba, hogy Istenhez fordulunk az imádság formájában. Ő tudjátok, hogyan imádkozott? Kicsi gyerkőcként úgy imádkozott, hogy: „Istenem! Hogyha lehetséges… de hát neked minden lehetséges, akkor legyen úgy, hogy most lefekszem aludni, és akkor elalszom, és ami alatt alszom, akkor kinőnek a karjaim, meg a lábaim. És akkor, mire fölébredek, akkor én már olyan vagyok, mint mindenki más. Jó?” Egy óvodás gyerektől ez egy csodaszép imádság. Az óvodás gyerek, és mi felnőttként is őrizzük magunkban az óvodás gyereknek a képzeteit, hangulatait, érzéseit arról, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Kitölti a világát az, hogy a gondviselés tulajdonképpen egyenlő a csodával. Hogy Isten bármit megtehet, és „Csiribi-csiribá!”, és lesz csoda.

Igen ám, de az óvodás gyerek is, ahogy Nick Vujicic leírja: „Ahogy már iskolába mentem, és nagyobb gyerek lettem, nem is kell, hogy felnőtt legyek, nagyobb gyerek lettem, egyszer csak nagyon világos lett számomra, hogy sosem fognak kinőni a végtagjaim. Ez többek között, például egy csalódás vezethet el oda, hogy egyszer csak megváltozik annak a tartalma és viszonya, mit jelent, hogy gondviselő, és gondviselés.

Amikor már iskolaéretté válunk, és vagyunk mondjuk kilenc, vagy tizenegy évesek, máshova kerül a hangsúly, mégpedig a következőre. Amikor már iskolás gyerekek vagyunk, nagyon nagy jelentősége lesz számunkra annak, hogy mi a jó, és mi a rossz, hogy ki jó, és ki rossz. Hogy mi az igazság, és mi a hamisság, mi a helyes, és mi a helytelen. Ezért hogyan gondolkozik a gyerek a gondviselésről és a gondviselőről? Új, hogy: „Na, akkor most már nem csak a csoda van, hanem az is van, hogy én jó leszek. És ha jó leszek, Isten jót ad, vagyis jutalmaz. És ha bárki rossz, akkor Isten majd büntet.” Tulajdonképpen a gondviselés témája egy más súlypontot talál. Ez pedig, hogy na, itt már tudok valamit tenni azért, hogy valamiképpen az Istenre is hatást gyakoroljak. Ha jó vagyok, jutalom, rossz vagyok, büntetés. Ez egy más fajta súlypont. Van egy nagy előnye, már rajtam is múlnak dolgok.

Mi történik? Az történik már egy kisiskolással is, hogy megtapasztalja, hogy jó volt, és egyáltalán nem dicsérték meg érte. Jó volt, és nem kapott érte jutalmat. Valakik rosszak voltak, bántották őt, vagy másokat, és ő úgy látja, hogy ennek nem lett semmilyen következménye. Ez pedig oda vezethet, hogy egyszer csak az a világ, ami fölépült az által, hogy jól vagyok, és jön a jutalom, ha rossz vagyok, akkor jön a büntetés. És hogy így egy kicsit azért én is már szabályozni tudom ezt az egész világot, és cselekvőképesen vagyok benne, ez összetörhet, mert a tapasztalat nem írja alá.

Így elérkezünk oda, már mondjuk, mikor serdülők vagyunk, ott megint máshova kerül a súlypont. A serdülő az a valaki, akiben a kétely még erősebbé válik, és azt mondja: „Jó, hát tudom, mit tanítottak a papok, meg tudom, mit mondanak vasárnap. Jó, hát tudom, a Gondviselő Isten, a Mennyei Atya. Na, hát akkor azért lehetne min gondolkozni. Itt a koronavírus, meg, na, szóval. Na, akkor ezek hogy vannak? Ki mit érdemelt meg, vagy hogy?” Vagyis, a serdülőben még erősebbé válik a kétely, de eközben fönntarthatja a viszonyát a gondviseléshez és a gondviselőhöz, mégpedig a következő módon. Azt mondja: „Na jó, azért ez pontosan hogyan van, azt nem tudom, de mondjuk szeretek nagyon egy papot.” Ez a pap azt mondja, hogy na, mégis csak van olyan, hogy gondviselő. Hát, jó, hát akkor lehet, hogy van. Vagy ez a pap azt mondja: „Tudjátok, mit? Gyertek, jöjjünk össze, imádkozzunk egy kicsit! Imádkozzunk, hogy a betegek gyógyuljanak meg!” És miközben egyfelől azt mondja ez a tizenöt éves fiatalember: „Ugyan már! Ki tudja, hogy ennek van-e egyáltalán értelme?”, másfelől, mert az a valaki, aki számára egy fontos személy, mondja, mégis csak eljön, főképp akkor, ha a barátai is ott vannak.

A gondviselőhöz és a gondviseléshez fűződő viszonynak itt megint van egy újabb, nagyon izgalmas lépése, hogy egyre személyesebbé válik. Már nem csak a csoda, már nem csak az, hogy jót vagy rosszat tenni, hanem hogy van itt valami nagyon személyes szál és kötődés, akár Jézushoz, egy paphoz, a kortárs csoporthoz, egy számomra fontos tekintélyszemélyhez. Miközben elméletben nem tudom, hogyan van, ne is magyarázzák meg, aközben mégis csak a kapcsolatot fönn tudom tartani a témával, és a Gondviselővel.

A következő lépés, ezt nevezhetnénk a hit felnőtt fázisának, de ez még nem érett, csak felnőtt. Ahhoz kapcsolódik, hogy már felnőtt korú vagyok. Itt a következő történik. Azt mondjuk, ki, hogy, valahogy megbirkózva, kiverekedve magát abból, hogy ez hogyan is van, vagy jutunk valahova, vagy nem, vagy vannak erről akkor most elgondolásaink, vagy nem. De hova kerül a súlypont? Oda, ha hívőként fogalmazom meg, hogy Isten rám bízta, ránk bízta, hogy a gondviselésnek adjuk a jeleit. Tehát Isten elküldte a Szentlelket, és ezért mostantól kezdve, hogy Isten egy Gondviselő Isten, ennek a tanúságtételét ránk bízta. Ezért az a dolgunk, hogy mi törődjünk, mi gondoskodjunk, mi menjünk el a szomszéd nénihez, mi vásároljunk be neki, mi ajánljuk föl – ez rajtunk múlik. Rajtunk múlik, ez azt fogja jelenteni, hogy az emberek ez által kapnak valamiféle tapasztalatot arról, hogy Isten tényleg Gondviselő Isten. De ez már most a mi dolgunk.

Vannak, akik azt teszik, hogy itt vannak még vasárnap, vagy esetleg nézik a közvetítést, de azt gondolják, és ez a súlypont, hogy a gondviselés tulajdonképpen már a mi szabadságunk, felelősségünk és kompetenciánk, mert Isten ezt ránk bízta. Lesznek olyanok, akik azt mondják: „Miután ezt ránk bízták, minek jöjjek misére? Minek, akkor tulajdonképpen a vallásos magatartásnak nagyjából akkor bennem vége van. Mert úgyis az a lényeg, hogy én odamegyek, és segítek, és szolidáris vagyok, és teszek érte. Úgyis ezen múlik, hát mondhatjuk, hogy Isten rám bízta, hát ennyi.”

Ötödik, ez a záró lépés. Az érett hitben megint csak új súlypontja lesz annak, mit jelent, hogy gondviselő, vagy gondviselés. Ez pedig a következő. Az érett hitű ember azt mondja, és most egy közkeletű gondolattal szeretném kezdeni, hogy: „Tégy meg mindent, mintha minden rajtad múlna! És bízz Istenben úgy, mintha minden rajta múlna.” Ez azért egy jó összesűrített gondolat, mert nagyon jól mutatja, hogy az érett hitű emberben az, hogy mit tesz Isten, mint gondviselő, mi az, hogy gondviselés, és hogyan szerepelek ebben én, valamiképpen egyensúlyba kerül. Azt is mondhatnám, hogy át tudom élni, hogy minden rajtam múlik, de közben azt is át tudom élni, hogy minden Istenen múlik. Amikor én eljutok a saját határaimig, akkor nem kétségbeesek, hanem például azt mondom: „Na, Uram! Most rajtad a sor.” De közben azt is tudom mondani, hogy minden egyes pillanatban nem úgy van, hogy most idáig csinálom én, és utána Isten, hanem hogy együtt csináljuk. Hogy Isten velem csinálja, és én Istennel csinálom, és ez valahogy egyensúlyba tud kerülni.

Ha egyszerűen kéne megfogalmaznom, a következőt mondanám. Kialakul egy új fajta bizalom a gondviselőben, aminek az a jellemzője, hogy bízok, elvárások nélkül. Bízok Istenben, vagy Jézusban, a Gondviselőben, elvárások nélkül. Ha ezt egy picit szabad még kidolgozni, akkor úgy mondanám: Bízok Istenben elvárások nélkül, és naivitás nélkül, és kritika nélkül. Tehát bízok elvárások nélkül, naivitás, és egy folytonos kritikus lelkület, vagy szellemiség nélkül.

Most érkeztem el a rövid részhez, Jézus imádságához. Ugyanis amikor Jézus elmondja ezt az imádságot, akkor bent van a fületekben, hogyan beszél? Azt mondja: „Áldalak téged, Atyám, mert elrejtetted ezt az okosak, a bölcsek elől, a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és az élet terheit hordozzátok!” És most jönnek a kulcs mondatok, azt mondja: „Jöjjetek hozzám, és tanuljatok tőlem, mert én felüdítlek titeket, és nyugalmat talál a lelketek!” Hadd nézzük meg csak picit ezeket a részeket! Mit mond? „Vegyétek magatokra az én igámat, mert az édes és könnyű!” Szó sincs ebben az imádságban arról, hogy nem lesz teher, nem lesz nehézség. Nincs csiribi-csiribá, nincs egyszer csak belenyúlunk, magától megoldódik. Azt mondja: „Lesz teher, de hordozzátok úgy, ahogyan én. Mert úgy hordozható. Hogy én abban tudok nektek segíteni, hogy az a teher, amit úgy élhettek meg, így vagy úgy, ebben vagy abban a helyzetben, hogy elviselhetetlen, tudok nektek segíteni, hogy elhordozható legyen.”

Mit mond még? Azt mondja, nem csak, hogy „Vegyétek magatokra az igámat, tanuljatok tőlem!”, hanem azt is mondja, hogy „Az én igám édes, és könnyű, és fölüdül a lelketek, fölüdítlek titeket, nyugalmat talál a lelketek.” Megint nem arról van szó, hogy én megoldom, nincs ilyen ígéret ebben az imádságban. Nem azt mondja „Megoldom.”, hanem azt mondja, hogy „Tudok nektek utat mutatni a forráshoz, és az olyan lesz, hogy miközben fárasztó, és nehéz, de már hordozható, aközben tudtok egy jóízűt inni, friss levegővel teleszívni a tüdőtöket, hogy egy kicsit megpihenni, és átélni azt, hogy…” Nem fejezem be, valami olyasmit, amit jól esik átélni, hogy aztán tovább tudjunk menni.

Aztán mi hangzik el? Azt mondja: „Felüdítem a lelketeket.” Megint csak mi nem hangzik el? Nem csak az nem hangzik el, hogy „Majd mindent megoldok.”, és még csak az sem hangzik el, hogy „Minden, ami a testhez kapcsolódik, attól megszabadítalak, beleértve a szenvedést, a betegséget.” Hanem azt mondja: „Nagyon is tudom, hogy a test sok szenvedésnek az átélője. De én meg tudom azt tenni, hogy a lelketek közben fölüdüljön, hogy azt ti valahogy jó, és igaz, és egészséges, és valahogy emberséget hordozó lélekkel tudjátok vinni. A lelketeket fogom felüdíteni, hogy mindez ne tegyen tönkre benneteket, ne keserítsen el, hogy ne keseredjetek meg, hogy ne legyen az élet… Felüdítem a lelketeket.”

És mi az, ami még elhangzik? Azt mondja: „Hozzám gyertek, és tőlem tanuljatok!” Milyen furcsát…, szinte, ha valaki más mondaná, azt mondanánk, hogy nem egy kicsit nagyképűség? „Tanuljatok tőlem. Szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Ez mit jelent a témánk szempontjából? Jézus nem azt mondja: „…és akkor megoldom, és megoldódik, és magától, és…”, hanem azt mondja, hogy „Amit biztos, hogy tehettek, hogy közel jöttök hozzám, és a magatok módján próbáljatok olyan lenni, mint én!” A magatok módján, tökéletlenül, nagyon esendően, gyarlóan, hullámozva. „Gyertek közel hozzám, és alakuljatok olyanná, mint én!” Mi köze ennek a gondviseléshez? Az, hogy egyszer csak a súlypont nem ott van, hogy mi fog történni. Nincs minden a kezünkben, nem is lesz. Hanem hogy ki vagyok, hogy milyenné válok és alakulok?

Ezért Jézus ígérete így szól: Akármi is történhet, én segítek nektek abban, hogy ti olyanná legyetek, hogy az számotokra elhordozható életté váljék. Ez az ígéret. Az, hogy mi alakuljunk és változzunk olyanná, hogy az élet elhordozható legyen, na ez a mi kezünkben van. Az a szép ebben, hogy akkor nem eseményeket várok el főleg, hanem átélem azt, hogy Isten mindig ad annyi erőt, hogy a saját lelkemet kézbe vegyem.

A záró gondolat így szól: Itt van Jézusnak az imádsága, és ebben az imádságban egy olyan valakinek az imáját halljuk, aki a realitás talaján áll, ennyivel (két ujjal kicsit mutat – szerk.) nem mond többet, mint amire tényleg biztosan számíthatunk. Ámde, amire tényleg számíthatunk, azt nagyon világosan elmondja.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."