Pál Feri vasárnapi beszédekJn 14,15-21 - Húsvét 6. vasárnapja

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Máj
17

 

 

Elhangzott Jézusnak a szava: „Aki szeret engem, megtartja a parancsaimat.” De úgy is elhangzik ez a kijelentés, hogy „Aki megtartja a parancsaimat, az szeret engem.” Erről szeretnék most beszélni, hogy ennek a két kijelentésnek ebben az összekapaszkodásban, egymásra hangoltságban milyen fontos üzenete van. Tehát: „Aki szeret engem, megtartja a parancsaimat. Aki megtartja a parancsaimat, ő elmondhatja magáról, hogy tényleg szeret engem.”

Ha kibővítem a gondolkozásunknak most az összefüggését, akkor tulajdonképpen nem is csak a szeretetről, és a parancs megtartásának az összefüggéséről volna érdemes szólni, hanem itt legalább van négy tényező. Az evangélium tükrében először is az, hogy Isten velünk van, velünk van Jézus által, vagy a Szentlélek által. Ezáltal megismerhetjük Őt, megsejthetjük, fölfoghatjuk, a szándékát megérthetjük. Ebből adódóan a parancsait megtarthatjuk, és ezzel kifejezésre jut az, hogy szeretjük Őt. De milyen szép ez, hogy visszafelé is igaz. Aki szereti Istent, ebből a szeretetből következik majd, hogy megtartja a parancsait. Aki megtartja a parancsait, egyre jobban megérti Istennek a szándékait, terveit és akaratát, mit miért, és hogyan is gondolt el. És ez pedig még teljesebbé teszi Istennek és az embernek a közös történetét.

Mire szeretnék kilyukadni? Arra, hogy nem egyszer a hétköznapi gondolkozásunkban mintha tűz és víz lenne ez a két kijelentés: szeretni – a törvényt megtartani. Parancsoknak engedelmeskedni, és szeretettel lenni egy másik személy iránt. Mintha ez a kettő inkább tusakodna egymással, vagy valamiféle feszültségben lennének. Ezért e kettő kijelentésnek most a harmóniájáról szeretnék beszélni. Vagyis, ezt így mondhatnám: Milyen fontos, hogy az igazságnak része az, hogy aki szeret engem, megtartja a parancsaimat, – és aki megtartja a parancsaimat, ő szeret engem. Hogy amikor ezt így látjuk, azt mondhatnánk összefoglalóan, hogy az evangéliumnak van valami gyönyörűséges egyszerűsége. Mindig, amikor a szív egyszerűségében rátalálunk Istenre, akkor átéljük az egyszerűségnek ezt a szemet-lelket gyönyörködtető voltát.

Ámde ez nem jelenti azt, hogy az evangéliumot, az igazságot elkezdhetjük a végletekig leegyszerűsíteni. Az evangélium nagyon gyönyörűségesen egyszerű tud lenni, de a leegyszerűsítésnek ellenáll. Ezért tehát ezt a két kijelentést egyaránt fontosnak érdemes tartanunk: aki szeret, megtartja a parancsaimat; aki megtartja a parancsaim, ő az, aki szeret engem. Hogy a parancs megtartás és a szeretet egymásba fonódnak, és így jelenítik meg valahogy azt a teljességet, amit aztán valami nagy egyszerűségben meg tudunk mi is ragadni. Tehát az első gondolat így szól: valahogy ez a két kijelentés, a két tartalom, a szeretet és a parancs megtartása egymásra hangoltak, és nem érdemes tovább egyszerűsíteni őket, mert akkor el fog veszni valami, valami nagyon fontos.

Jöjjön a második gondolat. Akkor tehát kijelenthetjük, hogy ezek együtt igazak. A törvény, a hagyomány, a parancsok megtartása és tisztelete, Jézus akaratának a teljesítése, és a szeretet törvénye. Hogy ezek együtt igazak. Ahogyan ismerjük az embert, nemde sok tapasztalatunk van arról, hogy miközben ezek együtt igazak, hajlamosak vagyunk külön-külön megpróbálni az igazságukat megélni, kizárólag külön és külön. Ismerünk olyanokat, akik nagyon szívesen hivatkoznak a szeretetre, azt mondják: „Ó, hát én nagyon szeretlek téged. Nagyon szeretem őt is, meg őt is, meg a harmadikat, a negyediket…” És mi következik ebből? Például az, hogy miközben ő arra hivatkozik, hogy nagyon szeret, az életében nincs is elköteleződés, nincsen hűség, nincsen odaadottság, nincsen elmélyültség, nincsen hitelesség, kiszámíthatóság. Ez mind hiányzik, de ő persze nagyon beszél erről, hogy „Én szeretek, és szeretek, és szeretek.” S a szeretetnek szinte semmi másik részét ilyenkor nem emeli föl, mint azt, hogy érzések, és élmények, és átélés, és vágyakozás, és nagyon mélységes emberi gesztusok. Ez mind igaz, de egyoldalú. Mások pedig nagyon hivatkoznak: törvény, szabály, rend, hagyomány, előírás. És miközben erre hivatkoznak, egészen szeretetlenné tudnak válni.

Ez a társadalmunkban is, de az egyház belső világában is nagyon világosan meg tud nyilatkozni. Milyen egyoldalú az, mikor valaki a szeretetre hivatkozik, és abban nincsen – a szó jó értelmében – semmi rend, hogy az milyen sok bűnt tud azután maga után vonzani, miközben ő a szeretetre hivatkozik. Mások pedig a törvényre hivatkoznak, a parancsok megtartására, és az pedig mekkora szeretetlenségbe tud torkollani. Ezért tehát, ahogyan Jézus azt mondja: „Ha szerettek, tartsátok meg a parancsaimat! Ha megtartjátok a parancsaimat, akkor szerettek engem.” Hogy ezt már itt tovább nem szabad egyszerűsítenünk. Lehetni lehet, de nem érdemes.

Eszembe jutott az, amivel ti is bizonyára mindannyian találkoztatok. Amerikai filmekben szokásos forgatókönyv az, hogy az apa elhanyagolja a fiát, vagy a lányát, és aztán valamikor valamilyen nehézség miatt később találkoznak, és akkor az apa mondja a fiának, vagy a lányának: „De hát tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy mennyire fontos voltál.” És a fia, vagy a lánya azt mondja: „Lehet, hogy nagyon szeretsz, de én ezt kétlem. Húsz éve nem találkoztunk, sosem vetted föl a telefont. Én jelentkeztem nálad, és te fütyültél rám.” Ezeknek a filmeknek aztán milyen érdekesen, persze sematikusan, de sokatmondóan jelenik meg a folytatása, hogy egyszer csak ahogy az a fiú, vagy az a lány bajba kerül, akkor az apa egyszer csak elkezd érte cselekedni. Akkor megmenti, a segítségére siet – most ezt nem is akarnám hosszabban – és amikor megtörténnek ezek a cselekvésben megnyilatkozó gesztusok, akkor egyszer csak könnyes jelenetben, mi is, nézőként átéljük azt, hogy: „Tényleg igaz, tényleg szerette. Hát lehet, hogy nem volt tökéletes, meg kajla volt, vagy ügyetlen, vagy nem tudta… Na de most már tényleg igaz, hogy szerette.” És miért igaz tényleg, hogy szerette? Mert sok mindent megtett érte. Sok minden olyasmit, amire például olyasmit szoktunk mondani, hogy egy apának az dolga, vagy egy édesanyának az kötelessége.

Eszembe jutott egy másik is. II. János Pál pápának a hitelessége többek között miből is fakad? Amikor ő erkölcsi kérdésekben megnyilatkozik, akkor mi az, ami olyan nagyon hitelesítette, és hitelesíti a szavát? Például az, hogy tudott bocsánatot kérni. És milyen érdekes, hogy az a valaki, főképpen pápaként, valaki, aki nem egyszer azt mondta: „Bocsánatot kérek! Nem is csak nyilván általam elkövetett dolgokért. Nem, az egyház történetében föllelhető visszaélésekért, bántalmazásokért, evangéliumtól való eltérésért. Bocsánatot kérek pápaként.” És a pápa, aki egyrészt bocsánatot kért nem egy, nem két csoporttól, embertől, személytől, és azután pedig ő maga is tudott megbocsájtani, milyen érdekes, hogy ezzel a gesztusával hitelesítette azt, amikor azt mondta, hogy ez helyes, az meg helytelen.

Tehát a második gondolat így szól: Úgy tűnik, hogy az evangéliumban megnyilatkozik az, ahogyan Jézus szavát próbáljuk megérteni, hogy valami együtt igaz.

Akkor itt jönne a harmadik gondolat, hogy ez akkor mit jelent? Ez azt jelenti, hogy külön-külön továbbra is igaz, csak valahogy nem hiteles. Külön-külön is igaz, csak valahogy nem érvényes. Hadd hozzak egy nagyon egyszerű képet. Mikor azt mondjuk, hogy a növényeknek, mert hogy most nagyon sokan ha tehették, a balkonládától kezdve a kertben, sokat kertészkedtünk, többet talán, mint bármikor. Akkor azt állítjuk: Kell a növénynek a napsütés. Hát, ez igaz, ez tényleg igaz, de a víz is kell neki. Hiába hangsúlyozzuk még, hogy kell a napsütés, ha nem öntözzük meg. Vagy öntözzük, és öntözzük, és azt mondjuk, kell neki a víz, és elfogy a tápanyag.

Ezért tehát a harmadik gondolat így szól: Az evangéliumban nem egyszer arra csodálkozunk rá, hogy sok minden nagyon is igaz, de együtt érvényes. Nagyon is igaz marad külön-külön is, de együtt hiteles. Hogy ezt próbáljam érzékeltetni, két rövidke történet. Az egyik. Felejthetetlen számomra, ahogyan egy édesanya arról beszélt nekem Karácsony előtt néhány nappal: „Feri, én eljöttem gyónni. Most elmondom, hogy mi mindent követtem el a családtagjaimmal szemben is. De tulajdonképpen, miután ez egy gyónás, és fokozottan is átélem az őszinteségnek a belső késztetését, hadd mondjam el neked, hogy tulajdonképpen az egyik fő oka annak, hogy eljöttem gyónni az volt, hogy addig se kell otthon lennem. Hogy én olyan halálosan fáradt vagyok, és annyira jól esett most tudnom, hogy két órán keresztül nem fogja nekem senki se mondani, hogy <<Anya!>>.” Az a kérdésem felétek, ha egy anya el tudja mondani azt, hogy „Néha elmondhatatlanul fárasztó, őrjítő és kibírhatatlan.”, hogy ettől ő hiteltelenné válik? Érvénytelenné válik az, amikor azt mondja, hogy „Én az anyaságomat hivatásként élem meg.”? Éppen fordítva, hitelesebbé lesz. Mert mondhatjuk azt, hogy a hivatás, és az anyaság, és a szépség, és a gyönyörűség, és hah. De minél inkább csak az egyik részét mondjuk, igaz marad, kétség kívül, de egyre hiteltelenebbé lesz a szó, érvénytelenebbé mindaz, amit köré teszünk.

Beszélgettem ezen a héten több pap barátommal. Van, aki idősebb is nálam, van, aki fiatalabb nálam. Tulajdonképpen mindenki megfogalmazta azt, például, aki Húsvétkor öt misét szokott mondani az öt faluban, hogy „Annyira jó, hogy most ezt nem kellett csinálni, hogy ez nagyon-nagyon fölszabadító.” És aki pedig egy helyen mondott négy-öt misét, ő is ugyanezt mondta: „Annyira jó, hogy csak egyet kellett, vagy kettőt. Ez annyira jó!” Hát így mi is tudunk ünnepelni. Így valahogy a méltóságához is közelebb tudunk kerülni. Most az a kérdésem hozzátok, ha egy pap azt mondja: „De jó, hogy Húsvétkor, Húsvétvasárnap nem kellett ötször megünnepelnem valamit, ami persze hihetetlenül fontos!”, hogy akkor ő hiteltelenebb lesz? Éppenséggel az a benyomásom, hogy fordítva van, hogy hitelesebb lesz. A szava, amikor azt mondja, hogy ez mekkora nagy ünnep, az sokkal érvényesebbé válik.

Tehát a harmadik gondolat így szól: Kétségkívül ha az igazságoknak, amelyek összekapaszkodnak, egymást kiegészítik, ha csak egy-egy részét hangsúlyozzuk, az még igaz marad, csak a hatása nem ugyanaz. Egyre érvénytelenebbé lesz, és egyre hiteltelenebbé az, aki csak az egyik felét hangsúlyozza.

Ezután a következő gondolat, ami még ide tartozik, ehhez a harmadik ponthoz. Tudjuk a kutatásokból azt, hogy amikor az egyházon belül történtek visszaélések, és ezeket megpróbáltuk elhallgatni, eltussolni, nem beszélni róla, nem egyszer az egyik fő motívum, hogy ez miért is történt így, a kutatások szerint az, hogy azok, akik ezt megpróbálták hallatlanba venni, hogy ők akarták óvni az egyház jó hírét. A kérdésem az, hogy ez sikerült-e, vagy nem? Éppen fordítva történik, hogy az egyház jó hírét lehet, hogy egy hétig, egy évig, vagy tíz évig sikerül ezzel a félig kimondott élettel fönntartani, mint egy látszatot. És mi lesz az érvényességgel, a szavaink hitelességével és érvényességével? Ezért tehát a harmadik élményem ehhez kapcsolódóan az, hogy minél inkább kimondjuk ezt is, és a másik részét is, az igazságnak ezt a részét és a másik részét is, annál hitelesebb és érvényesebb lesz, amit mondunk. Érdekes módon, hogy az egyház is hitelesebbé lesz akkor, hogyha mondja ezt a részét is, meg azt is. És ha mi úgy gondoljuk, hogy hivatalból mindig mindennek csak az egyik részét kell mondani, nem biztos, hogy helyes úton járunk.

A negyedik gondolat így szól: Jézus megígéri, hogy akkor átadja nekünk, elküldi a Szentlelket, hogy aztán tényleg megértsük, azután meg tudjuk tartani, és ebben a megtartásban a szeretet is ki tudjon bontakozni. Elküldi nekünk a Szentlelket, és Ő – ahogyan ezt olvassuk – mindenre megtanít bennünket, mindent eszünkbe juttat, mindent fogunk tudni. Mikor meghalljuk ezt, hogy „mindent”, meg a „teljes igazságra elvezet”, hát, kicsit úgy megijedek ettől a teljes… Mert ezt én még biztos magamban nem tapasztaltam, hogy ez, mint valami mennyiségi téma, megérkezett volna hozzám. De mint minőség, nem elképzelhetetlen. De érdekes, mikor ezt halljuk, hogy a Szentlélek majd eszünkbe juttat mindent, megtanít bennünket minden igazságra, mint hogyha mennyiségi szemlélettel közelítenénk. Aha, mindent fogunk akkor tudni. Nem biztos, hogy itt mennyiségről van szó, lehet, hogy sokkal inkább valami minőségről.

Hadd hozzak ide most egy történetet, vagy egy élményt, ami lehet, hogy elsőre furcsán fog hangozni. Ez a karanténhelyzet lehetőséget adott nekem arra, hogy egy-két olyan filmet is megnézzek, amit egyébként biztos nem néztem volna meg. Megnéztem több epizódját egy olyan filmnek, amiben valaki, kutyákhoz nagyon jól értő személy, segít a gazdiknak, hogy ők jól tudjanak bánni a kutyáikkal. Miért hozom ezt ide? Mert annyira hajlamosak vagyunk az igazság egyik részét látni és mondani. És ez hogyan szól? A kutya agresszív, a kutya rátámad mindenkire, kezelhetetlen, állandóan ugat, és a többi. De mi a másik része? Ennek a filmnek vagy részleteknek ez a nagy ereje, hogy aki tanítja a gazdikat, minduntalan arról beszél: „Persze, mondhatjuk, hogy ez igaz, hogy ez a kutya állandóan ugat, vagy mindenkit megtámad, ez igaz. De ha akarjuk tudni, hogy mi történik, akkor látni kell a kutyát a gazdijával együtt.” Mert a kutya például azért ugat, mert a gazdija nem szól rá. A kutya például azért támad, mert nem érzi azt, hogy a gazdája megvédené őt, és hogy biztonságban van a gazdája mellett, vagy hogy a gazdája elég magabiztos és határozott. De ha a gazda elég magabiztos és határozott, a kutya megengedheti magának, hogy akkor ugasson, hogyha arra tényleg szükség van. Ez mit jelent? Hogyha tudni akarjuk, hogy egy kutya milyen, nem elég csak a kutyát látni. A kutyát a gazdájával együtt érdemes látni, mert ahogy látjuk a kutyát és a gazdát együtt, akkor értjük meg, hogy miről is van itt szó.

Nézzétek el nekem ezt a hasonlatot, ezt a példát, de hogy… Ez a valaki egész biztos… Hát egész biztos? Nagy valószínűséggel nem tanult családterápiát. De amit csinál, azt úgy nevezhetjük, hogy rendszerszemlélet. Tudja azt, hogy igaz az, hogy az a kutya agresszív, és ugat, és mindenkinek nekitámad. De ha érteni akarjuk, hogy miről van szó, csak együtt a gazdával mondhatjuk el azt, ami a valóság, különben hiába igaz, amit mondunk. Ahogy azután az életünket vezetjük, az inkább tévedés lesz. Ezért az ötödik gondolathoz, ez a záró gondolat, ezzel szeretnék eljutni. Ezért, ha az igazságnak a két részét, a két oldalát merjük egyaránt fontosnak tartani, az lehetővé teszi számunkra azt, hogy lényegi fölismerésekig jussunk el. Például, hogyha egy kutyát meg akarok érteni, a gazdijával együtt kell látnom. Ha a gazdi magatartását meg kell értenem, akkor a kutyájával együtt kell látnom, mert az is az igazság része, hogy például a gazdi nagyon szereti a kutyáját mindaddig, ameddig a kutya nem lesz agresszív. De mikor a kutya agresszív lesz, akkor a gazdi elbizonytalanodik. Egyébként nem bizonytalan a gazdi, de amikor úgy érzi, hogy kezelhetetlen számára a kutya, na akkor bizonytalanná válik, és a helyzet egyre rosszabb lesz.

Most hadd ugorjak egy picit. Ha a kutyát a gazdival együtt tudjuk csak érteni, a gazdit meg a kutyájával együtt, talán merhetem azt mondani, az embert csak Istennel együtt érthetjük jól, és Istent pedig csak az emberrel együtt foghatjuk föl igazán. Ezért igazán, ha valami lényegire szeretnénk eltalálni, akkor az egyben látásra lesz szükségünk, ami nem annyira mennyiségi, hanem sokkal inkább minőségi kérdés. Ezért, ha igazán szeretnénk valakit megérteni, és azután a javára cselekedni, hiába nézzük csak az embert, érdemes őt Istennel együtt látni. És ha pedig Isten titkát szeretnénk föltárni, hogy aztán az ismeret birtokában megértsük, mi a szándéka, azt megtartsuk, és ez által kibontakozzék a szeretet, hát nagyon érdemes az Istennel együtt mindannyiunkat is ott látni. Ezért, ha igazán meg szeretnénk sejteni Isten titkát, akkor az emberből is érdemes sok mindent megismernünk.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Promoted products

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."