Pál Feri vasárnapi beszédekÉvközi 33. vasárnap

Napi Ima2 imádkozás /layout/img/logo.png

Nov
15

https://youtu.be/0GpNZRrFdx4

Elmentek a történetbéli szereplők… Az egyikről azt tudjuk, hogy kereskedett, és az ötből tíz lett. A másikkal kapcsolatban nem tudjuk, hogyan lett a kevesebből mégis csak több. A harmadik történetét ismerjük. De minden esetre a történetnek a szereplői megkapják a maguk talentumait, és csinálnak, és kezdenek vele valamit, ki kereskedik, ki valami mást. Ezért arra gondoltam, hogyha már a történetben úgy van, hogy mindenki megkapja a maga talentumát, és utána ügyesen csinálnak vele valamit, kivéve az az egy valaki, hát mi lenne, hogyha én most a beszédet úgy gondolnám át, ahogy talán még sosem tettem, hogy különböző szerepekből.

Az első szerep, amiben átgondoltam ennek az evangéliumnak az üzenetét, ez a vállalkozó. Mert itt kétségkívül, színtiszta vállalkozói magatartásról van szó. Hát, máris magamra ismertem, mint vállalkozóra. Mert itt miről is van szó? Hogy ott vannak a talentumok, és el kell menni, és ügyesen forgatni. A másik is vállalkozik azzal a pénzzel, azokkal a javakkal, értékekkel, és abból valami sokkal jobb születik.

Hadd mondjak el nektek egy számomra egyébként drámai statisztikai, kutatási eredményt. Az elmúlt években akárhányszor megcsinálják a kutatást, az derül ki, hogy a magyar egyetemista fiatal embereknek 5-8 százaléka tudja elképzelni magáról azt, hogy valamikor vállalkozó legyen. 5-8 százalék. Nem az 5-8 százalék, aki eldöntötte, hogy miután diplomája lesz, vállalkozni fog, hanem aki el tudja képzelni magáról, hogy vállalkozó lesz. Tehát 5-8 százaléknál kevesebben lesznek vállalkozók. A jó hír, hogy ahogy megy előre az élet, egy kicsit többen tudják majd elképzelni, hogy vállalkozók legyenek. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy később vállalkozók lesznek. Ez miért drámai? Azért, mert ha egy országnak a gazdasága számít, mondjuk az életminőség szempontjából, akkor az szoros összefüggést mutat azokkal a fiatalokkal, azokkal a felnőttekkel, és azokkal a tapasztalt idősebbekkel, akik nekiálltak vállalkozni.

És hogy ezt miért merhetem elmondani egy vasárnapi beszédben: hogyha én vállalkozó lennék, hogy örülnék ennek az evangéliumnak? Hát azért, mert nézzük csak meg, mondjuk a legalapvetőbb vállalkozói kompetenciákat, de még azon belül is kizárólag a K betűvel kezdődőket. Nehogy úgy, hogy most rögtön idehoztunk mindent. Például: kezdeményezőkészség, kreativitás, kompetenciafejlesztés, kudarctűrés, kommunikációs készségek, kapcsolati készségek. Most csak mondtam néhányat, alapvetőeket, csak a K betűvel kezdődőkből. Képzeljük el, hogy mi, keresztény emberek ezt szívnánk magunkba! Képzeljük ezt el! Képzeljük el a plébániáinkat, ahol az alap értékek világosak és egyértelműek. Most nem az alap értékekről beszélek, hanem a képességekről, a készségekről. Főképpen a készségekről beszélek, a kompetenciákról. Képzeljük el azt a világot, ahol a fiataljaink olyan egyházközségekben nőnek föl, ahol az a természetes, hogy amit egyébként oly nagyon szoktunk hangsúlyozni: minden keresztény közösség lényegileg missziós közösség. Hát, akkor elképzelhetnénk két dolgot. Az egyik, mondjuk a keresztény fiatalok abban a világban nőnek föl, ahol természetes, hogy a kereszténység kibontakozása az együtt jár azoknak a készségeknek a fejlesztésével és nagyra értékelésével, mint hogy kreativitás, mint hogy kezdeményezőkészség, mint hogy, mint hogy… És megint nem akarom ezt folytatni.

És képzeljük el, hogyha átgondolnánk a missziónkat, a küldetésünket, abból a szempontból, hogy mi lenne, hogyha miután az alap értékek világosak, de hogy mondjuk a vállalkozói kompetenciák felől, nem volna-e hatékonyabb a missziós munkánk? Mert ez a mai történet olyan sajátosan, ha én vállalkozó lennék, azt üzenné, hogy én tudok valamit. Hogy tudok valamit, ami úgy tűnik, az Isten országában is nagy kincs, és nagy érték. Hogy képes vagyok kezdeményezni, tudok kreatívnak lenni, neki tudok állni, és az ötből tudok tízet csinálni, és a háromból, és, és… Nem folytatom.

Tudjátok, hogy van olyan, hogy Keresztény Vállalkozói Konferencia? Hát, ez remek dolog. Néha meg szoktak hívni. De nagyon kedvesek, és ráadásul nagyon jó emberek vannak ott, egyszerűen jó ott lenni. De arra gondoltam, most a vállalkozóknak nyilván egy milyen szűk kis csoportja a keresztény vállalkozók csoportja. Ámde a mai evangélium a következőre hív meg bennünket: Az lehetséges, hogy csak kevés keresztény lesz keresztény vállalkozó, de hányan leszünk vállalkozó keresztények? Mert mintha a mai evangéliumban Jézus azt mondaná, mindegyikünknek érdemes volna kiváltania a vállalkozó keresztényi ipart. Hogy egyszerűen ki kellene váltanunk, mert úgy tűnik, hogy a kereszténység lényegéhez tartozik az, hogy vállalkozó kereszténnyé legyünk, akik, ha például semmi mást, csak az alap értékeket vállalkozói készségekkel képesek átnyújtani, vagy megszerettetni másokkal. Ez volt az első gondolat.

Aztán elgondolkoztam azon, ha mentálhigiénés szakember lennék, mi tűnne nekem föl, mi lenne az evangélium üzenete? Arra jutottam, hogy hát, bizony, kissé szomorú szívvel megállapítanám, hogy természetesen nekem az a gyönge lenne valahogy a szívem csücske, az a kis szegény, aki azzal az egy talentummal se tud mit kezdeni, és elássa. Természetesen hol ragadna meg a figyelmem? Ott, hogy félelmében történt mindez. Hogy ezt mondja az evangélium, hogy ez az ember elásta a talentumát, és azt mondja: „Mert féltem tőled.” És utána milyen árnyalt jellemrajzot ad erről a gazdáról. Elmondja, hogy ott is szüretel, és ott is, és ott is, és…

Tulajdonképpen egy kicsit megrendülnék mentálhigiénés szakemberként az evangélium üzenetén, hogy milyen döbbenetesen pontos leírása ez annak, hogy vannak, akik amikor megkapják a talentumot, akkor hozzá tudnak férni ahhoz a bizalomhoz, ami ott van abban a gazdában. Mert az a talentum, ahogy a történetben benne van: „Majd többet bízok rád. Mert a keveset rád bíztam, most a többet bízom rád.” Képzeljük el, hogy a keresztény ember olyan valaki lenne, aki újból és újból, nap-nap után hozzá tudna féri Isten bizalmához. Nem az ő bizalmához, nem a saját bizalmamhoz és hitemhez, hanem minden nap eleven lenne bennem Istennek, Jézusnak, a Szentléleknek az irántam való bizalma. És én ebből a bizalomból tudnék kezdeményezni, és lennék kreatív, és mernék kockázatot is vállalni, és vinném az életet, mert ez a bizalom lelkesítene, és átélném annak az örömét, hogy ebből születik valami.

Közben ott van az ellenpont. Annyira pontosan le tudja írni a sebzett emberi léleknek egy sajátos működését. Azt, ahogy nem férek hozzá a bizalomhoz, Istennek, vagy a másik embernek a bizalmához. A félelem jár át engem. És nem azon agyalok, hogy mit lehetne csinálni az öt talentummal, a néggyel, hárommal, kettővel, vagy az eggyel, hanem min gondolkozok? Hogy milyen ember is a gazda, hogy mire lehet majd tőle számítani, hogy milyen fenyegető a jövő, hogy mi minden baj érhet majd engem, amikor végül találkozunk? Hogy ez milyen rettenetes tud lenni, mert hát kiszámíthatatlan. Úgy tűnik, hogy igen-igen szigorú, hogy talán sosem fogok neki megfelelni. És máris jön egy monológ a saját alkalmatlanságomról. Hát, szívszorító.

Ezért a második gondolatom így szól. Ha ezt az evangéliumot mentálhigiénés szakemberként akarnám megérteni, azt mondanám: Tyű, de nagy szükségünk lehet arra, hogy a lelkünket kicsit gyógyítsuk! Hogy el ne temessen bennünket mindaz, ami a lelkünknek valamiféle sötétsége, vagy sebesültsége, ami alapján még Isten bizalmához is oly nehezen jutunk el. És csak azon tudunk töprengeni, hogy valahogy magunkat hogyan menthetnénk ki, vagy hogyan menthetnénk föl.

A következő gondolat így szól. Arra gondoltam, ha én egy sportpszichológus lennék, akkor mit üzenne nekem ez a mai evangélium? Arra jutottam, hogy ez az ember, aki itt elásta azt az egy talentumot, egy igazi kudarckerülő. A másik kettő: sikerorientált. Na, ezek a sikerorientáltak, ezek megtalálják a maguk útját-módját, hogy jöjjön ki valami jó az életükből. De ez a…, hát… ez kerüli a kudarcot, nagyon erősen. „Nehogy baj legyen! Nehogy!” Ő inkább visszaadja, akkor legalább…

Arra gondoltam, hogyha én sportpszichológus lennék, hogy először beszélgetnék ezzel a valakivel: El tudná-e képzelni, hogy nem kudarckerülőként élje le majd az életét? Talál-e olyan kincseket, szépségeket, értékeket, valamit, ami úgy eltölti őt valami vágyakozással, örömmel, valami belső motivációval? Hogy: „Háhh! Na, ezért érdemes!”? Tudjátok, eljutottam oda, hogy vannak olyan olimpiai bajnokok is, akik életük végéig kudarckerülőként fejezték be a pályafutásukat. Olyan nagyszerű olimpiai bajnokok, magyarok, csak nem akarom mondani a nevüket, mert nem számít, akik sok olimpiát nyertek, és kudarckerülők. Ezért el tudom képzelni, hogy sokan ülünk itt, akik életünk végéig inkább kudarckerülők maradunk. Akkor viszont azon gondolkodnék el az evangélium kapcsán, hogy a keresztény ember számára mi igazán a kudarc, amit tényleg igazán érdemes lenne elkerülni?

Sokat beszélünk a sikerről, a győzelemről, de mi a keresztény ember igazi nagy kudarca? Szívem szerint ezt a kérdést nem válaszolnám meg. Éppen azért, hogy elgondolkodhassunk azon, hogy mondjuk, ha a halálunk pillanatából visszanézünk, hogy ott mit mondanánk keresztényként? Mi volt nekem keresztényként a legnagyobb néhány kudarcom? Azért, hogyha rendben van, ha már kudarckerülők vagyunk, akkor mi az, amit tényleg keresztény emberként érdemes elkerülnünk?

A következő gondolat: arra gondoltam, talán megihletett engem a magyar-izlandi meccs. Hogyha én egy edző lennék, én milyen örömhírt olvasnék ki ebből az evangéliumból? A következő jutna eszembe: Nézzétek… Nem is, hogy nézzétek, már tudjuk mindannyian, nem is kell edzőnek lenni, de az edzők jól tudják. Azok a csapatok, amelyek ráülnek az eredményre, hosszú távon ki szoktak kapni. És ez mármost csak a történetnek szinte kicsit túlhajszolása. Milyen érdekes, hogy az izlandi csapat megkapta az egy talentumot, az tényleg egy olyan gól volt, az egy talentum volt, adták nekik. És utána megpróbálták elásni. Elásták a talentumot, hátha ki lehet bekkelni a meccset. És hogyha ez nem magyar-izlandi meccs lett volna, akkor is ugyanezt mondanám. Nagyon gyakran a nagy számok törvénye alapján a csapat, aki megpróbálja kibekkelni, és ráülni, végül valahogy veszít. És hogyha én ezt most edzőként hallgatnám, már az evangéliumot, arra jutnék: De érdekes Jézusnak az üzenete. Azt mondja nekem, hogy az élet is olyan, ne akard kibekkelni. Hogy az élet is olyan, ne akarj csak úgy ráülni, csak úgy beleülni, azt mondani, hogy „Jó, jó…” Tehát a következő gondolat így szól, hogy érdemes nem a 0:0-ra hajtani. „Kaptam, elástam, visszaadtam: 0:0, döntetlen. Elég lesz?” S mintha Jézus azt mondaná: „Nem, a döntetlen nem lesz elég. Azért fussatok ki, hogy nyerjetek.”

És tudjátok, akkor még egy… Hát ha én edző lennék, az is eszembe jutna, hogy tulajdonképpen a keresztény ember számára ez a föld hazai pálya, vagy idegen? Ha gyerekek ülnének itt, ültök itt, de most úgy megkérdezném: Szerintetek ez a föld hazai pálya, vagy idegenben vagyunk? Én úgy örülnék neki, ha azt mondanátok: „Ez a föld hazai pálya. Ez nekünk otthon van, ez nekünk hazai pálya.” De kétség kívül, az élet néha ad olyat, hogy bár hazai pályán vagyunk, nem halljuk, hogy szurkolnak nekünk. Igen, ilyen van. És milyen nagyszerű, hogyha úgy tudunk nyerni hazai pályán, itt, ezen a földön, hogy nem csak azon múlik, hogy halljuk-e, hogy szurkolnak nekünk.

Az ötödik gondolat így szól: Ha én egy irodalmár lennék, és erősségem lenne a szövegértelmezés, a szövegkritika, a szövegek hagyománytörténete, most egy kicsit zavarban lennék, és azt mondanám: „Érdekes ez a történet. Akárhány beszédet hallottam, minden beszédben arról volt szó, hogy Isten különböző talentumokat ad, és a különböző talentumokat mindenki forgassa, és… De ugye hallottuk, hogy a szövegben nincsenek különböző talentumok, hanem talentumok vannak. Ebben a történetben mindenki talentumokat kap. A különbség a mennyiségben van. De irodalmárként roppant foglalkoztatna az, miért szoktuk mégis úgy mondani, hogy mindannyian kapunk különböző talentumokat? Mikor itt arról van szó, hogy mindenki talentumokat kap, csak többet, és kevesebbet. És ha én egy tisztességes tudós irodalmár lennék, és itt lenne ez a szöveg, hogy de érdekes, Jézus úgy mondta el: mindenki talentumot kap. Mi ennek a jelentése akkor? Hát, ha én egy tisztességes irodalmár lennék, nem hamarkodnám el a választ, hanem további kutatómunkára adnám a fejem.

Most jön a záró, a hatodik gondolat. Ha én egy rétor lennék, akkor arra jutnék, hogy kétség kívül, minden beszédet érdemes jól befejezni. Ez a rétor kötelessége. Hagyományos módon pedig az üdvösségre, és az örök életre történő utalás a dolgunk. A mai evangélium ezt tényleg tálcán kínálja. És ha én egy rétor lennék, arra gondolnék, hogy ez a történet talán valami olyasmiről szól, hogy egy idő után, ahogy az ötből tíz lett, és a négyből nyolc, a háromból… Nem is folytatom. Ahogy az sokasodik, lehet, hogy mi már elmegyünk innen, de ami született általunk, az itt marad. Úgyhogy talán arra gondolnék, hogy nem egy rossz életcél olyasmit kihozni az életünkből, ami értékként marad magunk után.

Kattintással jelezd, ha együtt imádkozol velünk!
Ezt az imát 0 alkalommal imádkoztad el.
Ezt az imát még nem imádkoztad el!

További imák

Küldetésünk

Amikor a szeretet és a béke nyelvét használjuk, ez lehetővé teszi számunkra, hogy párbeszédet folytassunk másokkal, még azokkal is, akik különböznek tőlünk. Ezzel a párbeszéddel kezdjük jobban megérteni egymást, lehetővé téve számunkra, hogy kövessük Jézust egy békésebb világ megteremtésében. ​​​​​​A Kattints és Imádkozz egy lehetőség, hogy a most élő generációk a digitális világban megváltozzanak. "Isten hűséges és a reményünk benne olyan, mint egy szilárd horgony az égben."