„Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz!” (1Móz 32:27c)

Átéltétek már? Én igen.

Valami előtt megtettétek a szükséges előkészületeket. Aztán egyedül maradtatok. Magatokkal. Csak Isten volt a társaságotok. Ő, aki valamilyen formában, ami semmihez sem hasonlítható, megjelent előttetek, megjelent bennetek. És elkezdődött a tusakodás. A lelkiismeretetekkel, az emlékeitekkel, a tehetetlenségetekkel. Mi lesz holnap? Mi lesz velem? Mi a következménye annak, amit tegnap, amit öt éve, amit két évtizeddel ezelőtt tettem? Ide-oda csapkodó gondolatok. Fojtogató képek. Fájdalmas, gyomrot, szívet szorító emlékek. Harc magatokkal, az emberekkel. Harc magával az Istennel. Kimerítő küzdelem. Aztán valami visszazökkentett az életbe. Múlófélben volt a birkózás a sötétben. Még egy éles fájdalom, és tudtuk, hogy vége van.

Na, de hát az a bensődet megvilágító erő, az Isten Lelke nem hagyhat ott „csak úgy”. Megragadtad, és rákiáltottál: Nem küldelek el, de nem is engedlek! Mondj valamit, mielőtt tovább folytatódik a napom, az életem, a küzdelmeim! Áldj meg! Áldj meg, mert a nélkül nem akarok tovább menni, tovább élni! És megáldott. Hisz’ Vele olvassuk ezeket a sorokat is.

(Dr. Kereskényi Sándor, Szeged-Honvéd tér)