„Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem? Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne?” (Róm 6:1-2)

Pál apostol egyfajta intelmet fogalmaz meg alapigénkben. Ez a néhány mondat a kegyelem alázatos, hálás, boldog elfogadására és a bűnnel szembeni küzdelemre int bennünket.

Persze az ember olykor nem tudja, hol a helye. Mondok egy történetet a saját életemből. Még egyetemre jártam, amikor egy salakpályás focimeccsen egy becsúszás következtében megsérült a lábam. Nagy felületen elég mély seb keletkezett a térd alatti részen, és pár nap múlva begyulladt. Amikor már éreztem, hogy több kell a gyógyulásomhoz, elmentem és felkerestem az egyetemen tevékenykedő orvost. Öt év alatt akkor az egyszer. Lépni is alig bírtam a fájdalomtól, de amikor bementem a rendelőbe, láttam, hogy két szék van a helyiségben és leültem az egyikre székre. Az asszisztensnő emelt hangon rám szólt: Az a doktornő helye! Azonnal felpattantam – már amennyire a lábam állapota engedte – és pironkodva kértem bocsánatot. Mondtam, nem tudtam, hogy rossz helyre ülök. Nem akartam tiszteletlen lenni. Ráadásul először (és Istennek hála, egyben utoljára) jártam ott és nem is volt egyértelmű, melyik a beteg és melyik az orvos helye. Bocsánatkérésemre megváltozott az asszisztensnő hangneme is irányomba. De azért bennem maradt ez az esemény.

Valami hasonló játszódik le, sőt, sokkal rosszabb, amikor az ember oda akar ülni az Isten helyére, amikor nem látja, hogy neki hol a helye és hol van a helye az Úrnak. Van, amikor mindez kevésbé tudatos az emberben, más esetben nagyon is szándékos a helyválasztás.

(Katona Béla, Nyíregyháza-Kertváros)