Leültem a domboldalra. Szemben bárányfelhők úszkáltak az égen. Nekik biztosan Isten a jó pásztoruk. Fújdogálja őket, így tereli a nyájat, és a bárányok pontosan azt teszik, amit egy felsőbb erő, a Pásztor mond. Átadják magukat a szélnek, a napsütésnek vagy az esőnek. Úgy alakulnak, ahogyan az égi erők.
Pásztor nélkül nem megy. Valaki vagy valami terelget minket is. Ebben a pillanatban gondolatok futottak belső lelkem képeibe. Mindenféle emberi ügyek, kapcsolatok, történések, feladatok. A bárányfelhők idilli úszkálása helyett futkosás, és rossz érzések töltöttek el.
Vajon nem magyarázható így is Jézus példázata? Keresem Istent. Vágyom arra, hogy létezésem legmélyét megtaláljam, azaz a fókuszt, ahol csak Isten van, az élet forrása, és én, aki itt vagyok előtte. Ülök egy kápolnában, ami pontosan olyan lelkem számára, mint a bárányoknak az ól melege. De azonnal betör valaki, aki önmaga megnevezése nélkül elkezdi foglalkoztatni a gondolataimat. Elterel a múltba, sérelmeim világába, vagy egy másik alkalommal a jövőbe, ahol szívemre nehezékként akaszkodó feladatok várnak. Ő a béres. Ő nem lelkem igazi pásztora, aki a békét hozza el. Nem a szeretet erői felé terel, nem valódi megoldást és összekapcsolódást hoz, hanem megöli a szív békéjét anélkül, hogy hívtam volna, vagy bármit ezért tettem volna, csak úgy ott van valami vagy valaki, aki elterel a forrástól.
Kell pásztor. Szükségünk van arra, aki szeretettel visszaterel a megnyugvás világába. Szükség van olyan erőkre, akár „pásztorbotokra”, eszközökre is, amelyek a lélek igazi forrásánál tartanak, legeltetnek minket. Akkor visszakerülünk az Élet igazi erejébe, Jézushoz, és az önmagát értünk adó szeretetben megtörténhet minden jó bennünk és velünk. Kicsit bárányfelhőkké lehetünk, akik csak úsznak Istenben.
(Fekete Ágnes)
***
Imádság:
Úr Jézus! Köszönöm, hogy életem Pásztora vagy! Ámen
***
A nap gondolata:
A túlterhelt lelkünkre az ellenszer nem egy időbeosztásról szóló program vagy valami filozófia, vagy egy jó terv; hanem maga Jézus.