Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket… (Ézsaiás 66,13a)
Minden évben ezek a napok azok, amelyek olyan komorak, sötétek, lehangolóak. De hát hogyan is lenne más, ha ilyenkor mindig a gyász, az elmúlás, a veszteség van a középpontban? Még azok számára is, akiknek nem frissek a sebeik, amelyeket a halál fullánkja ejtett a szívünkön.
Hiszen ki az közülünk, aki még sohasem veszített el senkit az életben? Nem hiszem, hogy van ilyen. Könnyen mondhatjuk: „De hiszen ez az élet velejárója!” Igen, de amikor a csontomig behatol a gyász fájdalma, amikor olyan valaki nincs már többé, aki számomra nagyon fontos volt, akkor nem tudunk egy ilyen könnyed mondattal kiegyezni. Mert keressük a „miért”-eket, a „hogyan tovább”-okat, és próbáljuk a hiányt pótolni más valakivel vagy valamivel.
A temető látogatások alkalmával ezek a sebek újra feltépődnek, és újra fájni kezdnek. De még mielőtt átadnánk magunkat a lelki fájdalmaink sorolásának és könnyes szemmel olvasnánk ezt a pár sort, emeljük a szemünket az égre, és próbáljuk meg összeszedni azt a sok-sok jót, élményt, ajándékot, amit kaptunk azoktól, akik már nincsenek velünk. Hiszen hány helyen buzdít bennünket a Szentírás szava is, hogy adjunk hálát. Mindig, minden körülmények között. Igen, a temetőben állva is. Mert van mit megköszönni. Csendesedj most el Testvérem, és szedd össze ezeket a hálaadásra okot adó dolgokat, amiket megtapasztaltál elhunyt szeretteddel kapcsolatban. ….
És ha most még inkább sajog a szíved, mert újabb és újabb emlékek jutottak eszedbe elhunyt szerettedről, és azt érzed, hogy magadra maradtál, és senki sem ölel már át magányodban, akkor olvasd el még egyszer a fenti igét: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket…”. Tudod ki mondja ezeket a szavakat neked? Az az élő Úr, aki minden érzésünket, fájdalmunkat ismeri. Tudja, hogy mit érzel, tudja, hogy hasogat a szíved a magára hagyatottság érzésétől, de keblére von téged, magához ölel. Épp úgy, mint az anya a gyermekét. Hidd el, ami neked fáj, az neki is. Ha édesanya vagy édesapa vagy, akkor nagyon jól tudod, hogy minden vérző sebbel együtt vérzett a te szíved is, amikor gyermeked megsérült.
Bújj most oda szorosan a te Mennyei Atyádhoz, és hálaimában mondd el neki, kiért és miért vagy hálás ezen a napon, és ha szíved nagyon fáj, akkor Ő legyen az, akinek a vigasztalását megérzed. Mert a vigasztalása mögött az a mérhetetlen nagy szeretet áll, ami által kimutatta, hogy Ő képes volt még az Egyetlenét is érted áldozni. (Tóth Viktória, Abaújvár)
******
Imádság:
Uram Istenem, köszönöm, hogy annyi emlék, régi dolog eszembe jutott most, amikor elhunyt szeretteimre gondoltam. Igen, nagyon fáj a hiányuk, Te látod ezt a legjobban, de kérlek most, hogy Te gyógyítsd be ezeket a sebeket, amiket a halál fullánkja ejtett a szívemen. Tedd a szívemet hálás szívvé, hogy ezek az emlékek ne lehúzzanak, hanem felemeljenek, Tehozzád. Mint ahogyan az édesanya felemeli és karjaiba veszi síró gyermekét, úgy ölelj magadhoz és szeress nagyon! Ámen
**********
A nap gondolata:
1. Lelkem drága Jézusa, / Hozzád hajt a félelem,
Míg üvölt a habtusa, / S nő a vész a tengeren,
Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, / Míg eláll a fergeteg;
Biztonságos révet adj, / S majd fogadd el lelkemet.
2. Nincs nekem más enyhelyem, / Szívem Téged hív s keres,
Ó, maradj itt, Mesterem, / Őrizz, adj erőt, szeress!
Véled állom a vihart, / Hit s erő te vagy, te Szent,
Szárnyad árnyával takard / Fejemet, a védtelent.
3. Csak te kellesz, én Uram, / Benned mindent meglelek;
Támogasd, ki elzuhan, / Gyógyítsd meg, ki vak s beteg.
Szent szavadra hallgatok, / Tévedés az én bajom,
Én hamisság s bűn vagyok, / Te igazság s irgalom.
4. Kegyelem vagy, égi jó, / Mely minden bűnt eltörül,
Hagyd, hogy gyógyító folyó / Tisztogasson meg belül.
Élet-kút vagy, lüktetés, / Vízmerítni drága hely,
Ó, buzogj fel bennem és / Öröklét felé emelj.
(Ref.énekeskönyv 727.dicséret)