„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18:21-22)

Olvasandó: Mt 18,21-35

Jézus példázata egy bizonyos szemszögből nem igaz. Ő amúgyis gyakran fejezi be beszédeit valamilyen fenyegető megjegyzéssel: Majd jól megpálcázlak, ha meg nem hallgatsz, szette-vette a teremtettit már! De a pálca soha nem jön el. Itt kifejezetten arról szól a példázat, hogy mindig, de mindig meg kell és meg lehet bocsátani. Akkor éppen Isten lenne az, aki határt szab ennek a folyamatnak? Ő lenne, aki a megbocsátás fonala elfogytával várna egy kis kukoricával a sarokban?

Azt hiszem, ez csak a mi sötét víziónk: Egyszer úgyis elfogy a türelme! Talán azért ez a sötét sejtelem, mert magunkban érzékeljük nemzedékek bűnét. Tudatalattink kiált megbocsátásért, amikor anyám szorong bennem, amikor apám kiabál az én szájamon keresztül, az ükapám elorozott dolgai nyitják nagyra az állkapcsomat, és üvöltik: Ez azért sok! Én pedig csak tűröm, ahogy több nemzedék megbocsátatlansága epedjen bennem. Igen, éppen bennem kiabálják: Irgalom!

Ez a nemzedékeken át tartó megbocsátatlan láncolat az a lánc, amely kéri: oldd el, szakítsd meg, engedd meg, nyisd ki, takarítsd el, vágd szét, kötözd be, varrd össze, foltozz, gyógyíts végre!

Nincs más út, mint tükörbe nézni, a magam szívét vizsgálni, szeretni. (Fekete Ágnes)

***

Imádság:

„Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem!” Ámen

***

A nap gondolata:

Amikor rájövünk, mennyi bocsáttatott meg nekünk […] nincs jogunk ítélkezni mások fölött. Az, hogy bocsánatot nyertünk és megszabadultunk mindentől, amit valaha tettünk, csodálatos ajándék! Ezek után hogyan is utasíthatnánk el, hogy engedelmeskedjünk Istennek, amikor azt kéri tőlünk, hogy bocsássunk meg másoknak? A megbocsátás kétirányú utca. Isten megbocsát neked, te pedig másoknak […] Döntésünket nem arra alapozzuk, amit érzünk, hanem arra, amiről tudjuk, hogy helyes.