Nehezen bocsátunk meg – 1.
„Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: Uram, hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkező testvéremnek? Még hétszer is? Jézus így válaszolt: Mondom neked, nemhogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18:21-22)
Nehezen bocsátunk meg. Eseteket látunk, megmagyarázzuk a dolgokat, vagy éppen vádolunk. A másik véglet, hogy pszichologizálunk és persze, mindent megértünk.
Talán a szégyen érzése az, ami bennünk a megbocsátás lelkét igazán ledugózza. Az ősszégyen állandóan azt súgja nekünk, hogy ez nem történhet meg, nem lehetek ilyen, nem szabad így mutatkoznom! A megbocsátás igazi ellentéte a szégyenkezés. De egyben ez a szégyen a jelzőberendezés is bennünk, hogy valami nincsen rendben.
Sok esetben egy drámának kell megtörténnie ahhoz, hogy rájöjjek, megbántottam valakit, valamilyen lelki szálat elvágtam, és ha ezt nem hozom helyre, végtelenül magányos maradok. A megbocsátás ilyen hálókötözgetés. Itt is – ott is elszakadnak emberek, megbántok, megbántanak, de minket csak az összekötözött háló tart fenn. Hetvenszer hét csomót kell kötnünk egy életben ahhoz, hogy a hálónak legalább az a része megjavuljon, ahol mi élünk. Talán azért is ez a nagy szám, hogy megmutassa, a megbocsátás egyrészt elengedés, de másrészt gyakorlás kérdése.
Látok embereket, akik szabályosan edzik magukat a bosszúra. Nem lehet velük másról beszélni, mint arról, hogy ki, mikor, mit tett rosszul. Ez is egy gyakorlat. Jézus arra hív bennünket, hogy azon járjon az eszünk, kinek tudunk bocsánatot adni. Mert amikor egy embernek feltétel nélkül bocsánatot adok, ezzel az egész teremtett világ rendjében is valami helyreáll. Egy másfajta vonatkoztatási rendszerbe kerülünk, másként fogjuk látni az életet. Más lesz a fontos, és kiderül, hogy saját magunk rabja voltunk a bocsánat ajándékozása előtt. Aki négyszázkilencvenszer megbocsátott, az annyira begyakorolta magát ebbe a folyamatba, hogy tudja már: ő az elengedés művészetét gyakorolja. Talán egymásnak megbocsátva tanulunk meg magunknak is megbocsátani. Pilinszky János írja: „Aki nem tud magának megbocsátani, hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírájának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. Pedig bánata és gyötrődése után még egy lépést kellene tennie csupán, hogy elérkezzék a dolgok valódi természetéig. Megsejteni Istent, s vele a teremtés igazi természetét: olyan ez, mint a vándornak megérkeznie végre a tengerhez. Találkozni végre a tökéletes szeretettel…”
(Fekete Ágnes)
***
Imádság:
Uram! Bocsáss meg nekem, amiért olyan nehezen bocsátok meg az ellenem vétőnek! Ámen
***
A nap gondolata:
Nekünk is lehetnek sebeink, de nem kell engednünk, hogy ezek meggátolják lelki növekedésünket. Imaéletünkkel és megbocsátásunkkal teret engedünk Istennek, hogy begyógyítsa sebeinket, új életet teremtsen, és a folyamatos növekedésre segítsen.