„Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent. Azokban a napokban pedig, ama nyomorúság után, a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik, és a csillagok lehullanak az égről, és az egek tartóoszlopai megrendülnek. És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőkön, nagy hatalommal és dicsőséggel. És akkor elküldi az angyalokat, és összegyűjti választottait a négy égtáj felől, a föld szélétől az ég határáig. Tanuljatok a fügefa példájából: amikor már zsendül az ága, és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor meglátjátok, hogy ezek történnek, tudjátok meg, hogy közel van ő, az ajtó előtt! Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindez meg nem történik. Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el. Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya.” (Mk 13,24-32)

Mi a remény? Hogy most minden rossz, de majd holnap jó lesz? A keresztény egyházban sokan ma is valahogy így képzelik a jövőt: Ebben az önpusztító világban egyre nagyobb a sötétség, itt nem bízhatunk semmi jóban, de majd Isten holnap bevilágít mindent, és helyre teszi a dolgokat. De ha nem ez, akkor mi a remény? Semmiképpen sem olyan valami, ami a jövőről szól.

Valójában azért remélünk, mert hiszünk, mivel itt és most tartja valami az életünket. A remény a jelenről szól. A Szentírás mitikus nyelven fejezi ezt ki: Benne úgy bízunk, hogy Ő a történelmen is túl vezet. Benne úgy bízunk, hogy ha minden meginog is itt a földön, az Ő tartó erejét annál jobban látjuk. Amikor a földi fények kihúnynak, Isten még világosabb. Sőt, azért vezeti lelkünket is a sötét éjszakába, hogy ne a saját erőnkkel, megszokott látásainkkal keressük Őt, hanem észrevegyük az igazi fényt.

Az apokalipszis ideje mindig nagy kérdés volt. Mintha minden emberi életben is megtörténne az apokalipszis. Mintha minden nemzedék átélné azt, amiről a Jelenések könyve szól. Még akkor is igaz ez, ha az egész emberi közösség együtt is halad egy nagy mérleg felé. Mintha egyre világosabbá válna az emberi szív és az egész emberi közösség szívének a titka. Ez a nagy lelepleződés, az apokalipszis. A kettő nincs ellentmondásban. A mi kis életünkben inkább saját élményeinkhez tudjuk kötni azt az ősélményt, hogy az egek erői megrendülnek, meghasadnak az evidenciák. Így is, úgy is a fő kérdést teszi fel Isten nekünk: Miben reménykedsz? Megtart-e az az egyetlen szál, amely ahhoz köt, aki alkotott téged?

(Fekete Ágnes)