„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8:38)

Fiatal felnőttek bibliaóráján egy idősebb helyettes lelkipásztor a fenti igével szolgált. Fiatal segédlelkészként részt vettem én is ezen az alkalmon. A lelkész azzal zárta elmélkedését, igen, semmi nem választhat el bennünket, hívőket Isten szeretetétől, majd hozzátette: egyedül csak mi magunk szakíthatjuk el magunkat Tőle. – Mint amikor az állóvízbe követ dobnak, olyan hullámokat vetett ez a mondat a szívemben: a félelemnek, bizonytalanságnak, kétségnek hullámait. Ez velem is megtörténhet? Vagy bármelyik hívő testvéremmel? Méghogy attól az Istentől, aki szeretett, könyörült rajtam, elszakítom magam, Vele szembe fordulok, s odaadom magam az Ő ellenségének, a világnak a szolgálatára? – Kellő tisztelettel ugyan, mégis vitába szálltam ezzel az állítással, mondván, én meg vagyok győződve arról, hogy még mi magunk sem szakíthatjuk el magunkat Isten szeretetétől.

Azóta sokszor eszembe jut ez az eset, s ha rá gondolok, mindig az az idegen szó jut eszembe, hogy „nonszensz”, lehetetlen. Még ha rendkívül nehéz, hitet próbáló helyzetbe kerül is a hívő ember, a hit természete az, hogy ilyenkor megerősödik, még jobban ragaszkodik Megváltójához. Hitének ereje nem a maga emberi természetében van, hanem abban, Akiből táplálkozik: Krisztusban.

Két eshetőséget tudok elképzelni az Istentől való ún. elszakadásra. Elszakadhat a hittől, aki valójában soha nem volt élő kapcsolatban Jézus Krisztussal, mint Megváltójával. Ő dönthet úgy élete egy pontján, hogy a továbbiakban visszatér korábbi életfelfogásához. A másik eshetőség, valaki ugyan átadta életét Krisztusnak, de elsodródott Tőle, a világ útjaira tévedt. Ebben az esetben viszont hiszem, hogy az Úr Jézus utána megy, megkeresi és visszavezeti nyájához, mert még eltévelyedett állapotában is a maga tulajdonának tartja.

Ezen a bibliaórán részt vett egy egyetemista lány, akinek az édesapja történetesen szintén lelkész volt. Mivel a bibliaóra után őt is nyugtalanította ez a kérdés, édesapjához fordult, ő hogy látja, mi az igazság? Édesapja csöndesen csak ennyit kérdezett tőle: benne van ebben az Igében az, hogy én elszakíthatom magam Isten szeretetétől? A válasz egyértelmű volt: nincs benne.

(Lázár Péterné, Berettyóújfalu)

***

Imádság:

Uram! Ki is vagyok én? Biztos lehetek-e magamban, hogy mindig sziklaszilárd leszek? Szívemnek kősziklája egyedül Te vagy. Rád bízom magam. Kérlek, tarts meg engem! Ámen.

***

A nap gondolata:

„Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod?

Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem az ördög hatalmából megszabadított, s úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le fejemről, sőt inkább minden az én üdvösségemre kell hogy szolgáljon. Ezért Szent Lelke által engem az örökélet felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.” (Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelet)