„Azért ti is, ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.” (Lk 17:10)

Hűség és öröm a szolgálatban, ez az, amit vár a mi Mesterünk, a mindenkori tanítványtól. Vannak azonban ennek akadályai. Ezekről az akadályokról szeretnék szólni, és arról, hogy hogyan lehet mégis hűségesen és örömmel szolgálni.

Az első akadály, amikor az ember többnek gondolja magát, mint aki. Hogy is van ez? Hát úgy, mint a Bábel tornya környékén, amikor az ember olyanná akart lenni, mint az Isten. Nem elégedett meg azzal, hogy ő teremtmény, hogy ő csak ember, és elkezdte önmagát isteníteni, elkezdte nagyra tartani önmagát. Nagyon nagy veszély ez a tanítványok életében. Egyben egyformák vagyunk, hogy kegyelemre szorultak vagyunk. Ebben a kegyelemre szorultságomban rádöbbenek minden nap, hogy Uram, én annyi mindennel tartozok Teneked!

Megfeledkezünk sokszor arról is, hogy Gazdánk van. Ha Gazdánk van, akkor parancsolónk van. Ha az Ő tulajdona vagyok, akkor nem tehetek az életemmel azt, amit én akarok. Ha Ő az én Gazdám, akkor Ő rendelkezik velem. Valóban rendelkezik is velem? Ő a Gazda, én csak szolgája vagyok. És ebben önértékelés is van, mert nem csak azt jelenti, hogy nem tartom többre magamat, mint szolga, hanem kitüntetés is, hogy a Te szolgád lehetek. Bizalmába fogad, és úgy bíz meg, hogy rám bíz dolgokat, hogy azt végezzem el hűséggel. Odaállhatok elé: Uram, rendelkezz velem, rendelkezz velünk. Vajon ez így van a mi részünkről is? Vajon mondjuk-e azt és valljuk-e azt, itt vagyok, hogy örömmel szolgáljak neked?

Mi az, amit mennyei Gazdánktól, teremtő Urunktól kaptunk? Mindent ajándékba kaptunk. És ennek ellenére, sok mindenre úgy tekintünk, mintha két kezünk szerezte volna meg. Mintha örökre az a miénk lenne, mert megérdemeltük, mert kivívtuk, mert felépítettük, mert megvalósítottuk. És úgy élünk sokszor a földi javakkal, mintha örökre rendelkezhetnénk vele. Mégis: Őtőle kapjuk az erőt a szolgálathoz. Ő az, aki fület adott sokszor, hogy meghalljuk az Ő akaratát. Ő az, aki megáldott szándékkal és akarással is, hogy aztán el is induljunk, és azt tegyük, ami neki kedves és amit Ő ránk bízott.

Ha mindezeket tudatosítottuk önmagunkban, immár valljuk: semmivel sem dicsekedhetünk. Jézusnak ezt a szeretet-szigorát látva, mondhatjuk, nincs olyan tanító a földön, aki ne tanulhatna a nagybetűs Tanítómestertől. Mondjuk: haszontalan szolgák vagyunk! Ilyen alázattal, ilyen szeretet-szigorral viseltetünk elsősorban önmagunk felé, vagy kritizálni szoktuk a mellettünk élőt, s nem önmagunkat?

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)