„Ha tehát a hamis mammonon nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit?” (Lk 16:11)

Egy sáfárról hallunk. Ez a kifejezés nem minden fül számára ismerős. Más szavakkal így is mondhatnánk: intéző, tiszttartó, - régi kifejezéssel élve - ispán. Olyan valaki, akire rábíznak sok mindent, ami nem az övé, hogy azzal gazdálkodjon. Egy megbízott ember. Valahogy így vagyunk mindnyájan, ilyen sáfárok vagyunk, Isten titkainak a sáfárai. Mennyei kincseknek a megbízott sáfárai, tiszttartói vagyunk. Amink van az nem a miénk. Mid van, ember, amid van? Miért dicsekszel vele, ha kaptad? Azért kaptad, hogy kamatoztasd, használd és szolgálj vele.

Nyilvánvaló, hogy ez a sáfár hamis, csaló, - mai modern kifejezéssel élve - sikkasztó. Börtönbe való. Amikor Jézus megdicséri, nem a csalásáért, nem a sikkasztó magatartásáért dicséri. A Szentírás nem erre az életvitelre tanítja annak olvasóit. Az élő Isten a maga gyermekeiben szeretné azt látni, hogy ott legyen a becsületes életforma, a mindenféle hazugságtól, csalástól, hamis súlytól és mértéktől való irtózás - még a piacon is! -, mert ezek Isten előtt utálatosak. Ez nem kérdés. Csak a Szentírás teljes összefüggéseiben szabad nekünk értelmeznünk, boncolgatnunk ezt a példázatot is. Hiszem, hogy Jézus előtt sem volt ez kérdés.

Jézus mégis ezt a negatív figurát felhasználva, ezt a krízishelyzetbe jutott emberkét a maga eszességéért dicséri, aki, mint a világ fia eszes a maga nemében. Most számot adsz! Bevádoltatott. Most meg vagy fogva! Ez az ember - ezt nem olvassuk ebben a példázatban, és ennek is üzenete van - nem keres kifogásokat. Nem mondja azt: - Ó, nem, én nem tettem ilyet! Ellenben igyekszik a hátralévő időt, sáfárságának megmaradt idejét a maga megmenekedésére használni. Eközben majd megtanul valamit, amit eddig még nem tanult meg, megtanulja az irgalmasságot.

(Sebestyén László Ede, Köröstárkány)