„Ha lehetséges, amennyire tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róma 12,18)

Minden bizonnyal nem vagyok egyedül azzal a megtapasztalással, hogy az elmúlt néhány évben felerősödtek a negatív hangok. Szűkebb-tágabb környezetünkben egyaránt. Ha egy kicsit nyitott szemmel járunk a világhálón, azt látjuk, hogy egyre több mindenhol a kíméletlen kritika, a tapintat és együttérzés nélküli megjegyzés, az akár vadidegenekkel folytatott parttalan vita. Egyre természetesebb az, hogy emberek gondolkodás nélkül átgyalogolnak másokon, ha azt diktálja a saját érdekük. Mi értelme van ennek? Értelme nyilván nem sok. Ellenben a sátán vélhetően nagyon boldog, amikor ezt látja, hiszen az ő életeleme az összeveszejtés, a mindent szétdobálás, a viszálykodás. Mi pedig próbálunk evickélni a kis lelki békénkkel a sok békétlenség között.

Pál apostol a fenti Igében nagyon érdekes megvilágításba helyezi a békességet. Azt tanítja nekünk, hogy:

1. A békesség nem mindig kölcsönös, de mindig választható.

Pál realista. Tudja, hogy nem minden kapcsolat működik jól. De azt is tudja, hogy a mi válaszunk mégis lehet békés. A békesség keresése nem gyengeség – hanem bátor döntés. Annak vállalása, hogy nem engedjük, hogy a másik viselkedése meghatározza a mi lelkünk békéjét.

2. A „békességkeresés” nem ugyanaz, mint a „megalkuvás”.

Nem kell mindent eltűrnünk. Nem kell elhallgatnunk az igazságot vagy mindig engednünk, hogy átgázoljanak rajtunk. A békesség nem passzivitás, hanem tudatos lemondás a bosszúról, a kicsinyes visszavágásról, a keserűség táplálásáról.

3. A békesség néha fájdalmas felismeréshez vezet: nem lehet mindenkivel békességben élni.

És ez sokszor nem a mi hibánk. De akkor is ott a kérdés: „Ami rajtam áll – megtettem?”

Ha igen, akkor Isten Lelke ott munkálkodott bennünk, még akkor is, ha nem lett viszonzás.

És ez adhat vigaszt: Isten Szentlelke békességet munkál bennünk, de nekünk is erre kell törekednünk, amennyire csak tőlünk telik!

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)