Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal 2,20)
A mi énünknek meg kell feszíttetni Krisztussal együtt, a mi énünknek meg kell halni. Vagy az én hal meg, vagy pedig mi halunk meg az énünk miatt.
Az én meghalása azonban nem olyan könnyű dolog. Éppen nem annyira könnyű, mint ahogy nem volt könnyű Jézusnak meghalni a kereszten. Isten nem adott Jézusnak hirtelen halált, amit mi emberek szép halálnak szoktunk mondani, hanem nagyon hosszadalmas és kínos halált. Ettől a haláltól irtózik az ember. De éppen Jézus halála mutatja meg nekünk azt, hogy az énünk, hogy a mi bűnös természetünk sem hal meg könnyen, hanem sok szenvedésen és gyötrődésen kell átmennünk miatta.
Az énünk meghalása hasonlít a bálnavadászathoz. Mondják, hogy régen a bálnát úgy vadászták, hogy a halászok hegyes szigonyt lőttek a bálna óriás testébe. Mikor a szigony belefúródott a halba, az minden erejét összeszedve úszott a vízben és húzta maga után a halászokat is, akik a szigonyhoz erősített hosszú kötelet engedtek a hal után. Hosszú ideig eltartott a hal vergődése, de az ereje egyre jobban fogyott, míg aztán elvérzett egészen, és a kötélnél fogva a halászok ki tudták vontatni a partra.
A mi énünk is akkor hal meg, ha az Ige szigonya belefúródott testünkbe. Ekkor sem hal meg azonnal. Hosszú időn keresztül kell várni arra, míg a sebet kapott én teljesen elerőtlenedik és elvérzik. Milyen nagy és gazdag zsákmánnyá lesz életünk akkor, amikor teljesen megadja magát a Krisztusnak.
Az a keresztyén ember, aki így halálba igyekszik adni a maga énjét. (Prókai Árpád, Boldva)
***
Imádság:
Uram! Régi énemet te tudod halálba küldeni, hogy az új, a neked tetsző, a szerinted való megszülessen bennem és dicsőségedre éljen! Ámen
***
A nap gondolata:
A semlegesség és passzivitás nem választási lehetőség, a bűnt ellenségként kell kezelned.