Olvasandó: 2Mózes 17

„Mit csináljak ezzel a néppel?” (2Móz 17:4b)

Ahogy vándorlunk tovább a választott, Egyiptomból szabadult néppel, azt látjuk, hogy a pusztai vándorlás nemcsak éhínséget és szomjúságot jelentett, hanem újabb és újabb kihívásokat. Ebben a fejezetben két próbatételről olvasunk: előbb vízhiányról, majd egy ellenséges támadásról. Természetesen mindkét helyzetben Isten jelenléte hozza meg a megoldást. Nézzük meg közelebbről az eseményeket!

Táborhelyről táborhelyre vándorol a nép apraja és nagyja Isten vezetése szerint, majd egy alkalommal egy olyan helyen táboroztak le, ahol nem volt ivóvíz. Ennek a helynek Refidim volt a neve. A nép természetesen zúgolódni kezdett, miért is hozta ki Mózes őket Egyiptomból, ott mennyivel jobb volt nekik... úgy tűnik, elfeledkeztek már arról a siránkozásról, amivel az eget gyötörték, mielőtt az Úr értük küldte Mózest. Megfeledkeztek arról is, hogy Mózes vezeti ugyan őket, ám Isten mutatja az utat. Mózeshez társítják a nehézségeket. Ezt gyakran tapasztalhatják ma is Isten szolgái – ha valamilyen fájdalmas, nehezen kezelhető esemény ér valakit, aki elbizonytalanodott az Istennel való kapcsolatában, hajlamosak a fájdalmukat arra a személyre zúdítani, aki szerintük Istent képviseli itt, a földi valóságban. Ezzel nem mindig könnyű megbirkóznia Isten szolgáinak sem, hiszen szeretnénk mi minden körülmények között mindenkinek segíteni, az emberek minden kérdésére igazi választ adni, csakhogy nekünk nem ez az elsődleges feladatunk. Hanem az, hogy minden körülmények között Isten akaratát kutatva az Ő szeretetét közvetítsük azok felé, akik közé helyezett minket. Így, ha nem is tudunk mindig tökéletesen megnyugtató válaszokat adni, ám mindig vihetjük imádságban az Úr elé azokat az élethelyzeteket, embereket, amiket, akiket utunk közben találunk. Mózes is így tett... nem győzködi az embereket, nem vitatkozik velük, hanem nagyon emberi módon, belefáradva a vezetéssel járó szerteágazó felelősségbe, odarogyott Isten lába elé (jelképesen), s egy felkiáltással fohászkodott: „Mit csináljak ezzel a néppel?” Isten pedig megszánja Mózest, és a segítségére siet: azzal, hogy Mózes megüti botjával a sziklát, és abból ilyen módon vizet fakaszt, Isten csodás gondoskodásának lehetnek a nép vénei szemtanúi.

(Fodor-Csipes Anikó, Tiszaszentimre)