Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. (Zsolt 127,2)

Tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek tőle. (Mt 6,8)

Olvasmányok: Ez 37,24–28 és Ézs 60,1–14

Lelki útravaló a mai napra

„Nem csak kenyérrel él az ember.” (Lk 4,4) És valóban, a kenyér önmagában kinyír minket. Dorothee Sölle szerint a kenyér általi halál nem azt jelenti, hogy mi megszűnünk létezni. A testünk még működik. Még mindig képesek vagyunk kisebb munkákra, házimunkára, az élet rutinjára. Lélegzünk, csinálunk és fogyasztunk dolgokat, jövünk és megyünk, beszélünk. De tulajdonképpen nem igazán élünk. Samuel Beckett Boldog napok című drámájában Winnie, egy ötven év körüli nő derékig be van temetve a homokba. Ennek ellenére csiripel, karattyol, fogat mos, kotorászik a táskájában, és sajnálja a férjét. Ez egyfajta halál. Pokolnak is hívhatjuk, homokba temetve, úgy, hogy nem vagyunk képesek többé semmin sem változtatni, fájdalmak nélkül csak agyonütjük az időt. Az ember, aki igazán él, nincs csacsogva, élve eltemetve a homokba, még mindig érez, megérinti, megmozgatja, mi folyik ebben a világban, mi történik másokkal. Aki igazán él, azt kockáztatja, hogy megbolondul abban a társadalomban, amely csak a kenyérből él, és a profit érdekének minden mást alárendel. Vannak, akik azt gondolják, hogy egészségesek, csak azért, mert képesek részt venni ebben a játékban, és tovább játszani azt. Ez az, amit megmutat az ördög Jézusnak a pusztában. Isten vagy? Meg tudod szabadítani az embereket ettől? Jézus természetes halálával győzi le a természetelleneset, hogy ne csak kenyérrel éljen az ember.

*

Istenünk! Az elidegenedés, amit a Biblia halálnak hív, az életünk legfontosabb pontjaiba van beépítve: a munkánkba, kapcsolatainkba, napi rutinunkba. A halottnak levést, a vegetációt, az engedelmességet megtanuljuk, megtanítanak minket, hogy halottak legyünk. De ez a fajta halál nem része az emberi természetnek. Ez természetellenes. Szabadíts meg tőle! Ámen.

Szerző: Gombkötő Beáta