A többségében protestáns felsőpetényiek küldöttsége 1956. október 30-án tisztelgő látogatást tett a bíborosnál. Az ÁVO-s őrség ekkor már nem állta útjukat. Helyette „forradalmi bizottságba” tömörültek, és tisztelettel jelentették a főpapnak, hogy fogva tartását törvénytelennek tartják, és ezért esetleges távozását nem fogják megakadályozni. Ezután érkezett meg a rétsági páncélos laktanya őrjárata, hogy felajánlják segítségüket a veszélyekkel teli utaztatásban. Minthogy azonban az idő már nagyon későre járt, az indulást másnap reggelre halasztották. Amikor a betoppant váci segédpüspök a váci püspöki palotába hívta a bíborost, Mindszenty atya mosolyogva csak ennyit válaszolt: „Én már csak maradok az engem kiszabadító katonák között.” A hercegprímás tehát első, szabad éjszakáját a laktanyában töltötte. Aludni nem volt ideje, mert a katonák és családtagjaik mind látni akarták, és beszélni vele.

„Valamennyien jókedvűek voltak és egy boldogabb magyar életről szőtték reményeiket. Végül megbeszélte velük, hogy másnap korán reggel indulnak Budára. Utolsó kérdése ez volt hozzájuk:

– De fiaim, van-e biztosítékotok is arra, hogy holnap valóban el is jutok veletek Budára?
– Egyedül az életünk – mondta meggyőződéssel a parancsnok.
– Csak az életünk! – kiáltották utána lelkesen mindnyájan.
A Bíboros úrnak itt könny csillant meg a szemében:
– Boldog voltam és azt mondtam nekik: Fiaim, reggel nyugodtan indulok veletek Budára.”