Advent hétköznapjain József nagy gyönyörűsége volt, hogy kora reggel szüleivel együtt mehetett a roráté misére. Dehogy maradt volna az ágyban. Édesanyja, hogy ne fázzon, jól bekötötte egy nagykendőbe, csak az orra látszott ki belőle. Apja taposta előttük a havat, tartotta a viharlámpát. A sötétből csak a templom fénye szüremkedett át a sűrű hóesésen. A kisfiú karácsonykor részt vett a betlehemes játékokban. Édesanyja hosszú, fehér gyolcsinget adott rá: ő volt az angyal, kis barátai kifordított ködmönben a pásztorok. Vitték nagy boldogan házról házra a fából készült, gyertyákkal kivilágított kápolnácskát. A karácsonyi énekeket a maguk tájnyelvi kiejtésével énekelték: „Pásztorok, kellünk fel, hamar indullunk el!” A kisfiú számára felejthetetlenek voltak a szentesték, az éjféli misék és ilyenkor a nagy vendéglátás, amikor még a mindig komoly édesapa is így kínálta szomszédjának a bort: „Elszáradt a szöllő fája, huncut a német fajtája! No, még egyet igyunk rája!” Édesanyjának is jó kedve volt, így biztatta a vendégeket: „Ez a jó bor, tessék, Jézus neve dicsértessék!” Borbála néninek ilyenkor szokása volt, hogy az ünnepi ételekből egy adagot félretett, és az állatoknak adta. A kis József nem értette ennek az okát, és babonának tartotta azt. Csak később ébredt rá, hogy ez a hagyomány a teremtett világ egységét volt hivatva kifejezni.