„A reggelinél, amit sietve fogyasztottunk el, kalácsot tettek az asztalra, finom fehér kalácsot, és erre azt mondta a bíboros úr:
– Nini, ha nincs is kitoló fánk, de van kitoló kalács!

Én még nem ismertem ezt a kifejezést. Akkor elmondta, hogy amikor valahol vendégség vagy lakodalom van, és egész éjjel mulattak, táncoltak, akkor a gazdasszony az ünnepség vége felé behozza a fánkot, hogy megkínálja a vendégeket, ezt a fánkot hívják kitoló fánknak, mert »kitolja«, távozásra szólítja fel a vendégeket. És hiába éneklik, mint a Hegyháton is tették a vendégek, hogy »Nem, nem, nem, nem megyünk mi innen el«, mert felhangzik a gazdasszony hangja:

– Mindjárt hozzák a kitoló fánkot!

A reggelinek vége lett, vettük a kabátunkat, a csomagokat. A nővérek, Laura, Kolumba és Andrea testvérek, meg Vecsey titkár lekísértek a lépcsőn. A prímás kilépett az ajtón, és feléjük fordulva, mosolyogva azt mondta:

– Tűzre, vízre vigyázzatok!”