Ha nem volna gyónás, fel kellene találni... És az emberek Isten után fel is találták, de a maguk nívóján. Az amerikaiak, hogy megjavítsák egyes üzemekben a termelést, civil gyóntatókat bocsátottak a munkások rendelkezésére. Aki meg akar szabadulni gondjaitól, hibáitól, bízza rá azokat egy embertársára. Mi más a marxista önkritika, ha nem hibáink mindenki elôtt való elismerése a bocsánat elnyerése céljából? A sokféle szívposta is gyakran nem egyéb, mint gyónási alkalom és lelki vezetés keresése. Végül, egyre több ember -- nem akarván letérdelni a pap, Isten helyettese gyóntatószékében -- szívesen fekszik le egész hosszában -- a pszichoanalitikus díványára. Az emberek szívében sokféle szenvedély hemzseg. Számtalan vétkes hajlam titkos gyűjtőhelye az. Akár akarjuk, akár nem, foglalkoznunk kell velük. Ha az ember tagadja Istent, meg nem tudja megszüntetni a rosszat, de ha abban nem akarja meglátni az erkölcsi problémát, azt kockáztatja meg, hogy egyszer csak elmegyógyászati problémával találja szemben magát. Amilyen mértékben visszautasítják az emberek a papot, olyan mértékben lesz szükségük pszichiáterre, de az sohasem fogja nekik az igazi békét nyújtani, azt, amelyet Jézus Krisztus nyújt: ,,Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. A keresztényt a gyónással kapcsolatos magatartásában két zátony fenyegeti. Vagy értékét vesztett, avult szertartásnak tartja, amelynek időről-időre -- a még benne élő külsőséges törvénytisztelettől indíttatva -- aláveti magát; vagy valamilyen bizonytalan félelem következtében felismeri a gyónás szükségességét és azért gyónik, hogy merôben emberi békére találjon. Mindkét esetben elveti a gyónás valódi értelmét, s merőben emberi szokás szintjére szállítja le, ahelyett, hogy találkozást látna benne hite és a szentségnek hatékony jele révén Jézus Krisztussal, a Megváltóval.