Van a közösségben egy nővér, akinek megvan az az adottsága, hogy mindenben visszatetszik nekem; a szokásai, a szava, egész lénye nagyon kellemetlen hatással vannak rám. E mellett szent szerzetesnő, aki valószínűleg nagyon kedves a jó Isten előtt; nem is akartam engedni természetes ellenszenvemnek, azt mondtam magamnak, hogy a szeretetnek nem érzelmekből, hanem tettekből kell állnia, tehát mindenképpen azon voltam, hogy azt tegyem meg ezért a nővérért, amit annak a személyéért tennék, akit a legjobban szeretek. Valahányszor csak találkoztam vele, imádkoztam érte a Jó Istenhez, Neki ajánlva minden erényét és érdemét. Éreztem, hogy ezzel örömet szerzek Jézusnak, mert nincs művész, aki ne örülne, ha műveit dicsérik és Jézus, a lelkek Művésze, boldog, ha nem állunk meg a külsőnél, hanem behatolunk a benső szentélyig, melyet Ő lakóhelyül választott, s csodáljuk annak szépségét. Nem elégedtem meg azzal, hogy imádkozzam azért a nővérért, aki annyi küzdelemre adott alkalmat, hanem minden lehetséges módon szolgálatára is próbáltam lenni és mikor kísértésbe estem, hogy kellemetlenül válaszoljak neki, beértem azzal, hogy legszeretőbb mosolyommal mosolyogjak rá, igyekezve másra terelni a beszédet, mert azt mondja Krisztus Követése: „Jobb meghagyni mindenkit a maga véleményében, mint vitatkozásba ereszkedni vele.”