Gyakran, mikor nem voltam pihenőn (úgy értem, hogy munkaórák alatt) hivatalos érintkezésbe is kerültem ezzel a nővérrel, s mikor a harcaim túl hevesek voltak, megfutamodtam, mint valami katonaszökevény. Mivel sejtelme sem volt arról, hogy mit érzek irányában, sohasem gyanította viselkedésem indító okait s abban a meggyőződésben élt, hogy egyénisége kellemes a számomra. Egy napon a pihenőórán körülbelül ezeket a szavakat mondta nekem, igen örvendező arccal: „Lenne olyan szíves és mondaná meg Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérem, hogy mi az, ami annyira vonzza énfelém? Valahányszor csak rámnéz, mindig mosolyogni látom.” Ó, ami vonzott engem, az a lelke mélyén rejtőző Jézus volt … Jézus, aki megédesíti a legeslegkeserűbbet is … Azt feleltem neki, hogy azért mosolyogtam, mert örültem, mikor láttam (persze, nem fűztem hozzá, hogy ezt lelki szempontból értettem.)