Szájaddá tettél, hogy az élet igéit
szóljam. De miért kellett éppen 
az én szájamat kölcsönkérned?
Annyi szájat teremtenél magadnak,
amennyit akarnál. És eleve téged 
hirdetnek barlangszájak, völgytorkok,
hegycsúcsok, folyótorkolatok, 
búgó kagylók, zúgó viharok,
tengerhangok, fecsegő állatok.
Én lettem a te jelnyelvi tolmácsod,
hogy a süketnéma embereknek hirdessem,
amit kijelentettél szerelmes leveleidben,
melyeket ők is el tudnának olvasni, 
ha akarnák. Itt süketelek nekik.
Én vagyok az újramondó, 
az újramesélő, minden jó sztorit
újra és újra el kell fogalmazni 
minden nemzedék nyelvén,
és a te történeted, 
az már tényleg valami.
Az atya, aki mindent odaad,
a fiú, aki magát is odaadja,
plusz még az egész világot habbal,
plusz még gyógyításait, tanításait,
a természeten túli csodákat,
plusz még a mindent 
odaadó szeretetét is.
Mi meg törjük a fejünket, 
hogyan is viszonozhatnánk ezt neki,
igen, azt hiszem, egy aranykorona
pont jó lenne, vagy egy csodás paripa,
vagy egy üvegbeton kacsalábon 
forgó kastély, mit szólsz?
Á, nem, van jobb ötletem,
inkább köpdössük le, 
korbácsoljuk félholtra,
szurkáljuk tele tüskékkel a fejét,
és szögezzük egy darab fához,
amíg kínok közt ki nem szenved.
Én örülnék valami ilyesminek,
ki az a hálátlan, aki nem fogadná el?
Mire Isten mit is csinál? Lángszóróval,
atommal letarol mindent, sóval hinti a földet.
Ja, nem.
Feltámad, tovább szeret, és kamikazékat
küld a világba, hogy hirdessék szabadítását.
Ilyeneket mint én. Aki több bajt kavarok
a fékezhetetlen nyelvemmel, 
mint amennyi erő van szavaimban.
Mégis ezt akarja, gyenge szavaimba 
ő tesz gyújtóbombát, hogy a szívek
fellobbanjanak. És akit elér az Ige,
az újra van teremtve. És persze dönthet úgy,
hogy nem fogadja el vadonatúj önmagát,
hanem továbbmegy, és él a régi bőrében.
Hiszen mindezeken túl Isten 
teljes szabadságot is ajándékoz neki.

Kép: Nikola Saric