Kép: Imad Heb Ila
Isten belém lehelte a lelkét, de akkor
miért nem ebből a Lélekből élek?
Miért kívülről pecázgatok ötleteket,
miért saját eszemmel találgatom,
hogy kell élni, így kell élni,
Sári, Kati tudja, hogy kell élni…
Igazából csak hagyni kellene a Lelket,
hadd munkálkodjék bennem.
Táplálni kéne, mint a tüzet,
de nem napihírekkel, nem is pletyókkal,
nem is vicces vagy okos minivideókkal,
trendekkel, menőséggel, vadiúj zenékkel.
Nem mintha ezek ördögtől valók lennének,
csak elnehezítenek, felfújnak,
telepakolnak színes-szagos nagyszerűségekkel,
úgy nézünk ki, mint imént feltöltött
polcaival a zsúfolt nagyáruház.
Egynek lenni a Lélekkel, hasson át,
mint buborékok a szódát,
mint fagy a jeget, mint hő a gőzt,
mint víz a mosott ruhát,
mint zsír a sülő húst,
mint lé a kompótot.
Ne legyek külön én, külön ő.
Ne legyen külön felhő és külön ég,
csak összemosódó határvonalak.
Ne legyen külön meder és folyó,
csak habos örvénylés.
Ne legyen külön bokor és szélfúvás,
csak egyetlen, végenincs zsizsegés.
Minden percben borzongjon
rajtam végig a lélek.
Ne tudjak olyat tenni, amit ő ne tenne.
Ne ütközzék bennem akadályba,
mikor tenni zúdul.
Érezni egymást, mint idegen területre
ledobott katonai felderítők.
Mint kovácsmester és inasa,
akik váltott ütemre kalapálják
a szikrázó vasat.
Mint kórus szólamai,
ne legyen más zenénk,
mint a szólamok ölelkezése.
Mint jégtáncospár egymást égbe hajító,
pörgető, magasba emelő,
közelítő-távolító dinamikája.
Együttlétezni.