Kitartóan álldogál a házam előtt,
kezében az ingyenjegy, de intek neki,
szó se lehet róla, házalók kíméljenek.
Nekem az Isten ne mondja meg, mit csináljak.
Szabad ember vagyok, oda megyek, ahova akarok.
És akkor, amikor akarok.
Ahova meg nem akarok,
hát oda juszt se megyek.
Isten persze nem nyaggat, nem a stílusa,
csak álldogál hóban-fagyban,
és sosem fogom megtudni,
hogy azért szobrozik ott,
azért próbálja felhívni magára a figyelmemet,
akárhányszor jövök-megyek,
azért mutatja a papírt,
amin az áll: ebben és ebben a kikötőben kéne felszállni,
erre és erre a hajóra,
ezen a napon, ebben az órában,
mert lelki luxusutazást szervezett nekem,
még az idők kezdetén kitalálta,
lefoglalta az időpontot, mindent elrendezett,
intek neki, hogy a magam ura vagyok,
intek neki, ne befolyásoljon,
intek neki, nem vagyok misztikus alkat,
pedig csak azt akarta még mondani,
hogy a vendéglő, a medence, a jacuzzi,
a bolt, a teniszpálya, a konditerem is
korlátlanul használható ezzel a jeggyel,
de persze ha nem szállok be,
nem tud magával vinni,
ez nem rabszállító hajó.