Ülök az esti konyhában szétesetten,
nem vagyok rosszul, de jól sem,
mardosnak meg nem valósult elhatározásaim,
az elkövetett bűnök, a szertelenség,
mellyel figyelmemet szétkapdossa
ezernyi felesleges dolog, a munkamánia,
mely miatt jelenlétemtől megfosztom
a családomat, megfosztom a Teremtőt,
olyan lassan és bénán tudok csak
irányba állni, Istenre koncentrálni,
ahogy egy lomha tankhajó manőverez
mindig túl szűk kanálisokban.
Akkor elkezd repedezni szépen köröttem
a tojáshéj, fellélegzem, sűrűsödik a csend,
nem értem, hirtelen mitől zsibong
körülöttem a levegő, a Lélek,
az első érintésekre fel se figyelek még.
Kezdem aztán felfedezni mosolyodat, Atyám,
hessegeted el sorban a gondjaimat,
a sok lelkifurdalást, szégyent
mind tűzre veted, nem tőled valók,
s minek őrizgetek idegen holmit,
nem az a cél, hogy ne bánjam,
amit elrontottam, hanem hogy miután
megbántam, ne tegyem kukazsákba
a selejtet, és ne cipeljem vén csövesként
magammal mindenüvé.
Hagyjam a szemetet a szemetesekre,
az életet az életre, a halált a halálra.
Csak azt veszem észre, hogy csobog,
hogy emelkedik köröttem, hogy fürdet,
ekkor jövök rá, te már percekkel ezelőtt
elkezdted ereszteni a vizet, mert tudtad,
hogy felfrissülésre van szükségem,
bárhogy kapálózom ellene, mint kölyök,
ugyan, mit tehet ilyenkor a jó szülő?,
belátja, hogy a tisztaság fontosabb,
mint az oktondi duzzogások,
melyeknek holnapra se híre, se hamva.
Letisztogatod sorban a zegzugokat,
ahol a mocskok megtapadnak,
nem tegnap lettél fürdőmester,
a gyakorlati képzést a Jordán meg a Nílus
partjainál, Galileában és a Földközi-tenger
mentén kezdted, azóta meg nemigen volt
élő vagy holt víz, melyet ne érintett volna kezed,
Arról nem beszélve, hogy a mennyei tenger
szüntelen ömlik a földre, csak fájdalmas ima kell,
hogy átfúrja az égboltozatot, s te már
árasztod is ránk folyékony kincsed.