Tudom, elég őrülten hangzik,
de tényleg az a dolgom,
hogy mindenkit szeressek.
Ettől még vannak közeli barátaim,
de mikor az engem besúgó farizeusra
vagy a halálomra éhező Júdásra nézek,
akkor is igyekszem mindig
a teljes szeretetemet adni.
Az emberek általában azt hiszik,
ha valakivel gorombábban bánnak,
majd több szeretetük marad.
Pedig épp fordítva igaz:
minél több szeretetet adsz másoknak,
annál több termelődik benned.
Ha viszont spórolsz vele,
akkor az a kevés is elfogy,
amit magadnak és szeretteidnek tartogatsz.
Akinek van bőségesen, annak még lesz,
akinek meg nincs, attól azt a keveset is
elveszik, amije van.
Ezért igyekszem teljesen odaadni
magamat az embereknek.
Nem valami elvárást akarok teljesíteni,
nem az Atyának akarok megfelelni,
ugyan minek erőlködnék, hisz vele egyek vagyunk,
az én mozdulataim az ő meghosszabbításai.
Csak szeretnék a szeretet
lényege szerint szeretni, és nem
jószándékú, ügyefogyott emberi szeretettel,
mert abból néha borzalmas dolgok sülnek ki.
Kedves vagyok az emberekkel,
mintha régen várt vendégeim lennének.
Hiszen valóban azok is,
a teremtés kezdete óta várom
a velük való találkozást.
Akkor is ha undokok, ha nem állnak készen
arra, hogy szeressék őket,
és akkor is ha bezárkóznak,
ha nem mernek szeretni.
Az én szeretetemen egyszerűen
nem változtatott a másik fogadókészsége.
Ha a szeretet csap, melyet nyitni-zárni kell,
az már nem rossz kezdet.
A valódi szeretet azonban bővizű forrás,
melyből éjjel-nappal ömlik a szakadatlan
frissesség. Nincs kezdete, se vége,
nem harsog trombitaszóval,
mindig árad, mindig csendes,
mindig mondja a magáét.