Nézd csak, ott megy a kicsi kincsem,
a szemem fénye, látod, vág az esze,
mint a borotva, kár, hogy rosszra használja.
Szép, mi? Láttad volna csecsemőnek, ahogy én,
a mosolygós fogatlan szájával,
pihehajával, elálló fülével, puha bőrével,
akkor megértenéd rajongásomat.
Cuki így is, a felnőttes bukdácsolásaival,
sutaságaival, ügyeskedéseivel.
Folyton a kedvében akarok járni.
Ha kimegy a rétre, vadvirágot szórok a lába elé,
madarakat dobálok a levegőbe tűzijátéknak.
Értékelhetné jobban is őket!
Körbehintem színpompás pillangókkal,
bár nem pillesúlyú egyéniség.
Felhőkből fantáziafodrokat, fátylakat,
csokrokat kötögetek neki,
napfényflittert szórok a fejére,
csak úgy sistereg alkonyok és hajnalok
aranyló rosé-pezsgője,
az egészségére iszom.
Gyémántcsillagokkal pitykézem a plafont,
bár jobban szereti mulatók
műfényeibe belevetni magát.
A könyvemet nem olvassa,
úgyhogy folyton szólongatom
emberek szavaival,
egyik a lelkére beszél,
másik elengedi a tartozását,
harmadik kisegíti nehéz helyzetben,
kérdés, észreveszi-e mindezt
a sok aljas és önző reakció közt.
Reklámmal üzenem neki,
hogy „senki sem fontosabb nálad”.
Utcatáblákat ugrasztok elé,
hátha észbe kap: Király utca,
Hajnal utca, Béke tér.
Ha csak egy kicsit elgondolkodtatnák,
két lépésben nálam járna,
nyitnám is az ajtót, kitárva karomat.
Ha látná, hányszor mentettem meg
balesettől, betegségtől,
tettei következményétől, lebukástól,
talán elsírná magát.
Néha észreveszi, megborzong,
de aztán vállat von, megállapítja,
milyen mázlista, és rohan tovább.
Önfejű. Ezt is szeretem benne,
azért nem ijesztek rá.
Ne félelemből jöjjön, ha jön,
hanem szabadon, szeretetből
Ha megpillantod, ledöbbensz majd,
hiszen ez egy közönséges,
erőszakos bűnöző.
Igazad van.
Akkor is szeretem,
és bármit megtennék érte.
Sőt már meg is tettem.
Akár meg is halnék érte.
Meg is haltam érte.