Nem villanyóra-leolvasó Isten vagyok,
aki évi párszor kilátogat, udvariasan
becsenget, rápislant a készülékre,
feljegyzi a számláló állását, aztán eltűnik
a semmibe, és majd kiküldi a számlát.
Nem is idős rokon vagyok, akit néha
muszáj meglátogatni, hogy teletömhessen
pletykával és süteménnyel, az év többi napján
meg csurig tölti panaszáradatával a telefonunkat.
Nem is kulturális emlékhely vagyok,
ahová mindenki betér unatkozni kirándulás
alkalmával, hogy ne rögtön a vendéglőbe
menjen, de eszébe sem jut senkinek,
hogy ehhez az ásatag múzeumi légkörhöz
bármiféle személyes köze lehetne.
És nem is iskolai ünnepély vagyok,
amelyet muszáj végighallgatni,
addig sincs legalább tanítás,
de a falat kaparja mindenki a hamis
nyivákolás meg a béna szavalatok és beszédek
alatt, biztos, hogy ilyet otthon akkor se
viselne el, ha gépfegyverrel kényszerítenék.
A szombat vagy a vasárnap Istene vagyok,
de nem hétvégi Isten. Szeretem, ahogy
a nekem elkülönített helyen összejöttök,
kiöltözve, ceremóniásan énekeltek,
lelassított tánckoreográfiában hódolva nekem.
Jól teszitek, a kiemelt pillanatok tartópillérek,
minden házba kell ilyen. Hogy egybeforrjatok
egymással, egybeforrjatok velem. Ünnepi Isten
vagyok, ám ez nem azt jelenti, hogy hétköznap
szálljatok le rólam, hagyjatok békén,
nincs ügyfélfogadási idő, nekem is van
magánéletem. Igazából ti vagytok a magánéletem,
mert egyben a hétköznapok Istene is vagyok.
Az Úrban való örvendezés az erősségetek,
ünnepeljétek hát velem minden nap minden
percében a létezés tömény, törékeny csodáját,
minden lélegzetvételt és szívdobbanást,
a teremtés győzelmét, a rohadó gyümölcsből
kihajtó magot, az elszáradt ágon megjelenő
rügyet, a meszes héjú tojásból kibújó életet.
Ne részvétlenül ünnepeljetek, sirassátok meg
azt, ami elpusztul, azt, ami fáj, és közben
ujjongjatok megint, mert minden újrakezdődik,
egyszerre létezik a SOHA és az ÖRÖKKÉ,
minden pillanat, amelyben velem egyesültök,
véget nem érő nászéjszaka.