Mások tekintetének tüze eléget.
Éget szégyennel. Éget önmardosással.
Elég jó vagyok-e? Hozom-e a szintet?
Túl sok lesz a kraft! Vagy túl kevés?
Megfelelek az elvárásoknak?
Milyen kivetnivalót találnak bennem
már megint? Mert hogy találni fognak,
az fix, rám néznek, összecsapják a kezüket,
és már sorolják is. Hajjaj, hát ez a gyerek
fegyelmezetlen! Volnának képességei,
na de ilyen pocsék szorgalommal!
Ha belelkesedik, jól nyargal, na de
kitartás, az már nincsen benne!
Persze vannak jó ötletei (hát még rosszak!),
na de egyikről a másikra ugrándozik,
állhatatosságnak hírét se hallotta!
Ide-oda cikázik, mint egy eszelős,
na de szép csendesen leereszkedni
a mélybe, összpontosítani,
az sose fog menni neki, én mondom!
Szörfösnek még csak ellocspocsol,
na de a mélybúvárkodás már más tészta!
Ezért tartok az Atya tekintetétől is,
félek belezuhanni szabadon, teljes erőmmel.
Kell nekem még egy főfő-tanfelügyelő bácsi?
Még egy Zord Szemüveg, aki ráadásul
maga a tökéletesség, és röntgenszeme
mindent lát! Köszi, kihagyom inkább!
Van énnekem elég bajom, semmi szükség rá,
hogy valaki még pecsétes papírt
is kiállítson róluk!
Aztán lassan elmerülök
az Atya irgalmának fürdőjében,
és nagy duzzogva hajlandó vagyok gyógyulni.
Meghallom hangját,
mely kenet, vigasztalás, borogatás.
Azt mondja, vannak képességeim, és meghív,
hogy kibontakoztassam azokat.
Értékeli lelkesedésemet, kitartásra biztat.
Jóízűen nevet őrült ötleteimen,
bátorít, szánjak rájuk időt, megéri!
Megtapsolja szörftudományomat,
és hozott búvárruhát is,
szabad vagyok arra, hogy lemerüljek.
Nem fogom megbánni, eszméletlen
kincseket rejtett el nekem a mélyben!
Én pedig bambán ámulva időzöm
harsogóan színes korallzátonyai,
csíkos-pöttyös, villogó halrajai,
bársonyos hínármezői között,
derengő medúzákkal,
bánatos blugyhalakkal,
és eszembe sem jut közben,
hogy á, bennem úgysincs kitartás!