Köszönöm, Uram,
hogy törpe létemre mégis fejembe
gyömöszölhetek egy platánlevelet,
a maga ezrezet-rengetegével.
Olyan, mint egy szétterjedő,
mini platánfa, megismétli
annak alakját.
És belefér a fejembe az egész
platánfa is, pedig ha tényleg
a koponyámba kéne pakolni
ezt a sok-köbméternyi anyagot,
aligha tudnék neki helyet szorítani.
És belefér két platánfa is.
Vagy három. Vagy ezer.
Egy egész domboldal,
sokezer hektóliternyi folyó,
millió légköbméter ég,
irdatlan felhőkkel.
És a nap lángoló golyóbisa is,
melynek tüzéből
már egy vödörnyi szénné égetne engem.
Összezsugorítottad a világot
hangulatokká, szavakká, zenékké,
hogy hordozható emlékkönyvtáramba
rendezve magammal vihessem bárhova.
Én, a leggőgösebb törpeegér,
akit egy szétpukkanó semmibuboréknál
kisebb mikroba is földhöz teremt.
Hiába vagyok csupa izom.
Hiába eszem egészségeset.
Hiába törekszem a jóságra.
A kicsike ökolábnyomra.
Lótok-futok, fontoskodom
és közben világok vannak
eltárazva bennem.
Ezekre a hatalmas távlatokra teremtettél,
Uram, mindig így kéne élnem,
ennek tudatában.
Sokszor mégis milyen
pitiáner szinteken létezem.
Mint aki aranyrudakat tárol,
mégis a mocsokban koldul az utcán,
csak szitkokat szól, sosem fürdik,
sosem lát tovább az aluljárónál,
ahol ücsörög.
Bárcsak sose szállnék ki szereteted
léghajó-kosarából!
Pontosabban bárcsak onnan kiszállva is
a tőled kapott, valódi távlatokban élnék!