Egyiknéni rám néz, és azt gondolja,
jó színem van, biztos nyaralni voltam
valami burzsuj helyen, míg más
tisztességes ember dolgozik
becsülettel, hogy nem szakad rám az ég,
én persze szégyellem magam, ahogy kell.
Isten rám néz, és örül, hogy kicsit
lelassultam és feltöltődtem a napon,
a hálaadásaim is őszintébbek mostanában.
Másikbácsi rám néz, megállapítja,
jó húsban vagyok, megy a bolt, mi,
biztos zabálok, mint a gép,
ja, hát akinek van miből, kérem,
ő a kis jövedelmével bezzeg hiába.
Isten rám néz, örül, hogy kedvemet
lelem az evésben, kicsit aggódik is,
hogy figyeljek a szívemre.
A kedvesrokon ránéz a kocsimra,
hol törtem így össze az orrát,
reméli, van egy csepp eszem,
és legalább majd újrafényeztetem,
pocsék ronda ez a rikító szín,
amúgy is hogy lehetek ekkora lúzer,
hogy olcsó kocsin járok.
Isten ránéz a kocsira, örül,
hogy szeretem, és annyi
emberhez eljutottam rajta,
emlékszik az izgalmas napra is,
mikor a vizes aszfalton
megpördülő járgányt
ujjheggyel pöckölte meg kicsit,
nagyobb bajom ne essék.
A loboncos hajú kolléga,
igazi szabadság vándora,
kárörömmel pásztázza fejem
búbját, megállapítja, kopaszodom,
vagyis győzött a hajversenyben,
pedig idősebb nálam.
Isten nézi kopaszodó fejem,
és emlékszik mindenre,
szülések, költözések, kölcsönök,
éjszakai munkák, brutál határidők,
aggodalmak gyerekeim miatt,
akikkel megtöltöm tegzemet,
velem volt végig,
ez a mi közös történetünk,
minden hajszálamat eltette emlékbe.