A halál serege nem ejt foglyokat,
minden sebesültet kegyetlenül lemészárol,
de ha Isten foglya vagyok, ő kivált
a halálból, és már most halhatatlanul élek,
pedig még meg sem haltam.
De ki mondhatja Isten-kísértés nélkül,
hogy ő halhatatlan, mikor még
meg sem ízlelte valójában a halált?
Az mondhatja, akit már kiváltottak
a halál fogságából, mert a halál túsza
lett értünk Jézus, akit helyettünk
ejtett foglyul a vén kaszás, és kegyetlenül,
nagy diadallal végezte ki, nem sejtve,
hogy a dicsőség nem az övé lesz,
hanem azé, aki egyedül legyőzte a halált.
Így lesz az én győzelmemmé Jézus diadala,
holott én senkit sem vagyok képes
legyőzni a magam erejéből,
nemhogy a halált, mely felette áll
minden élőnek földön, vízben, levegőben.
Foglyai vagyunk mindannyian a lassú
szétesésnek, a bűzös rothadásnak,
ezért játszunk halálosdit, tetováltatunk
magunkra koponyákat, poénkodunk
Halloween napján, nézünk zombifilmet,
próbáljuk megszelídíteni, kifigurázni
azt, ami elkerülhetetlennek látszik.
Megpróbálunk sportot űzni a rettegésből,
hátha így nem félünk majd, hátha sikerül
ráijesztenünk a halálra, és bármilyen
képtelennek és gyerekesnek tűnő
handabanda ez, mélységes kétségbeesés
van mögötte: dark vagyok, mert nem hiszek
a fény erejében, a halál bűzében viszont igen.
Bárcsak szabadon fogollyá tenném magam:
a tökéletes és végsőkig elmenő szeretet
foglyává – ez az egyetlen érvényes
váltságdíj, mely képes kihozni
a halálbörtönből, a halálcsillagról.
Másik planéta lakója lettem, nem fog rajtam
a halál. Miközben persze ugyanúgy bedarál
engem is, mint bárki mást, a különbség
utána következik, és most még láthatatlan.
Mikor viszont majd világosan látunk,
és nem csak a sokdioptriás emberi
pislogásunkkal, hanem Isten izzó tekintetével,
akkor válik nyilvánvalóvá szabadulásunk.