Ha Jézus tudott távgyógyítani,
miért nem nyomott rá a piros gombra,
mellyel közel s távol a világon mindenkit, 
meggyógyított volna? Pusztuljatok,
kórokozók, láthatatlan nyavalyások!
Járványmegelőző és -megszüntető
intézkedésként egyszerre átoltotta volna 
egész Izraelt, mint nyájimmunitást 
biztosító jópásztor, főpásztor…
Minden ellen is… Kolera, lepra, bénulás,
nyavalyatörés, vitustánc, huss!
Onnantól a TAJ-számát elfeledhette volna
valamenyi igazhitű zsidó, s Pál hathatós
közbenjárásával tán a pogányok is.
Márpedig tudjuk, hogy távgyógyítani tudott,
mikor a római százados csak egy szót kér,
hogy otthon senyvedő szolgája meggyógyuljon,
Jézus beszél, és a betegség megszűnik.
De a globális megoldásban vajon
miért nem érdekelt? Ülhetne otthon,
karosszékben, lóbálva lábát,
szürcsölve koktélt, hallgatva muzsikát,
mert már mindenki meggyógyult, megjavult…
Ehelyett mi történik?
Ülők az út szélén évtizedek óta,
semmit se látok, hallgatom a járó-kelők
jövés-menését, igyekszem fejben 
praktikus térképet kirajzolni 
az emberekről és szokásaikról,
ki mikor megy piacra, kútra, templomba,
milyen lépéshez milyen hang tartozik,
milyen illathoz, bűzhöz milyen ruhasuhogás,
mikor kell közelebb húznom magamhoz 
féltőn a tálkát, melybe a koldusnak valót
gyűjtögetem össze, mert tolvajok járnak.
Van-e aljasabb, mint vaktól lopni,
de van-e aljasság, melyre nincs ember?
És hallom, hogy jön, a suttogó hírek
megelőzték, mondani kéne valamit,
kiabálni, Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam,
de hang nem jön ki a torkomon, 
benne szorul mind, tele a torkom 
hangokkal, zokogással, bedugaszolódott,
itt volt a lehetőség, elbuktam.
Erre érzem, hogy mindenki elhallgat,
ő pedig közel jön hozzám, talán
meg is érinthetném, mit csinálhat?
Keze közeledik centiről centire,
sárral keni be szemhéjamat, és leküld
a Siloám tavához, már nyargal is tovább.
Tudja ez, mit kér tőlem? Száz métereken
keresztül botorkálok, kövek között,
fel-felbukva, végül a vízbe vetődöm, 
és látok, mégsem látok a víztől, a könnytől.
Lehet, hogy nem a betegségeinkkel
akar kezdeni valamit, hanem velünk,
a lényünk legmélyével?