Aki kér, az kap, aki zörget, azt beengedik.
De ha tényleg így van, akkor minek mondom
nektek? Kértek kolbászt vagy parabolaantennát, 
puff, a mennyei webshop már postázza is,
egészséget vagy szerelmet, puff, megrendelve,
kiszállítás napja ekkor és ekkor. Esetleg volna 
egy táblázat, miszerint igaz szerelem két hét ima,
féligaz szerelem négy hét ima, a hamis szerelem
nehezebb ügy, de okosba megoldjuk, legyen
két hónap ima, plusz egy kis böjt kenőpénznek.
Kopogtatni se kéne, minden ajtó fotocellásan
tárulna hipp-hopp, leszállt az ég a földre.
Így is lenne, ha teremtő szavaitok lennének,
mert amikor az Atya a kezdet kezdetén 
kimondta, hogy ló vagy hal vagy kacsacsőrű 
emlős vagy tirannoszaurusz, akkor a teremtés
nem küldött neki válasz-emailt, mondván,
köszönjük megrendelését, a kívánt terméket
most tettük fel a gyártósorra, hanem a szó
megszülte a fényt, a sötétet, puff, lettek állatok,
puff, lettek emberek, férfi és nő neme szerint.
Csakhogy már nincsenek teremtő igéitek,
se kulcs az ajtóhoz, hogy rögtön bebocsássanak,
kikopott az erő a szavaitokból, 
ahogy elszokik a mozgástól, 
aki nem használja az izmait.
Nem arról van szó, hogy tízezer fekvőtámasz
vagy tízezer Miatyánk majd kigyúr benneteket,
és lelki bodybuilderként képesek lesztek
varázsolni magatoknak mosógépet, hibridautót,
kacsalábon forgó palotát, hanem hogy az Isten
jelenlétének érzékelésében kell 
gyakorlatot szerezni. 
Minél inkább medrévé alakulni az ő erejének, 
és akkor felemelhetővé válik a felemelhetetlen, 
valóra a kérés, bebocsáttatássá a kopogtatás. 
És gyanúm, hogy ha ebbe beledobjátok magatokat,
ha hosszan fürdőztök az Isten csendjében,
akkor nem a kis mosógépet, palotát 
vagy hibridautót fogjátok kérni.
Nem kígyót, mert az olyan izgi,
hanem galambot, mert az szelíd (vagy finom),
nem lőfegyvert, mert az menő, és amúgy is
rettentő dühösek vagytok az emberekre,
hanem több áldást, hogy rajtatok keresztül
áramoljon, és akkor még el sem fordul 
a zárban a kulcs, már az atyai házon 
belül vagytok, ott ültök a lakománál.