A színésznek vak embert kellett játszania 
egy filmben, s hogy hiteles legyen, már a forgatás 
előtt két héttel bekötötte a szemét, attól fogva 
mindenhova így ment, és mindent így csinált.
Szerette volna teljesen átérezni a nem látók 
láthatatlan életét, azonosulni velük.
Bekötött szemmel ült az egyik olvasópróbán,
melyet hirtelen félbeszakított, és megkérte,
hogy aki a ceruzája hegyével kocogtatja 
az asztalt, azonnal hagyja abba, mert hihetetlenül
idegesítő ez a zaj. A többiek meglepetten
néztek körbe, fogalmuk se volt, miről beszél,
még aki a zajt keltette, sem vette észre,
mit csinál, hallani sem hallotta senki.
A vak embert játszó színésznek két hét alatt
úgy kiélesedett a hallása, melyre fokozottan
rá volt utalva, hogy fülsértőnek hallotta
a legapróbb zajokat is.
Hasonlóan vagyok Istennel, ha jövök-megyek
a világ kavargása közepette. Ő akkor is beszél,
de nehéz kivenni hangját a hangzavarból.
Amíg le nem ülök szépen a hátsómra, 
amíg el nem némítok magamban 
és körülöttem minden csinnadrattát, 
amíg ki nem élesedik a fülem késztetéseire,
addig bátran állíthatom: á, az Úr hallgat, 
már megint nem mondott semmit…
Ugyanis nem mászik rám, nem tolakszik, 
nem fogja fülembe bömbizni 
az aktuális botrányt, az akciós ajánlatait, 
a hihetetlen árzuhanásait, 
az elképesztő előzeteseit, 
inkább sugdos, mint egy szerelmes,
nekem és csak nekem szól, 
nem harsogja túl a káoszt,
ha azt választom helyette.
Mindenesetre így is elég jó
a csendes marketing-stratégiája:
ritka az a kétezer éves napihír,
mely ma is eleven erővel hat.

Kép: Johnson Tsang