Béke és boldogság honolt a názáreti házban, a mun­ka üteme az imádság hangjával váltakozott. József megtanította a munkára Jézust is, mikor már fölserdült. Jézust is csak úgy ismerték: az ács fia. Titkukba senki bele nem látott. József azonban érezte a szent, és nagy szolgá­lat méltóságát.
A halál úgy jött rá, mint falevélre a csendes ősz. Las­san sárgul, elveszti színét, aztán szél nélkül, vihar nélkül lehull a földre — Mária állt ágya mellett. Fejét Jézus tá­mogatta kezével Megelevenedett élete áldozataival, szen­vedésével és boldogságával. Mily jó volt hozzá a mennyei Atya, hogy rábízta egyszülött Fiát, és az ő édesanyját. És most itt vannak mellette. Ő megtette a magáét, kérhette az Urat: Most bocsásd el Uram, szolgádat.
Jézus szólt hozzá a mennyei Atya nevében és szavából a mennyei boldogság biztos reménye szólt: „Jó és hű szol­gám, nevelőatyám; hűséges voltál a kicsiny és nagy dol­gokban, menj be Atyám örömébe." Szent József lelke megtért ősei közé és megvitte az örömhírt, hogy a Messi­ás már a földön van és nemsokára megnyílik az Atya or­szága azok számára, akik az ószövetségben a Messiásra vá­rakoztak.

(Az Egyház szentjei)