Mohács óta az élet és halál existenciáüs döntésében él a nemzet, és akik sorsát irányítják, azok ennek tudatában kell, hogy cselekedjenek. Azonban a magyar­ság küzdelme saját létének fennmaradásáért, megmaradá­sáért, két szempontból vizsgálható, belülről nézve: küzde­lem saját fennmaradásért. Kívülről: harc a keresztény Eu­rópáért, a Nyugatért, a hitért, a keresztény közösségért. Romhányi Péter, az egri vitézek éppúgy tudják, mint Ti­nódi és Balassa, vagy Zrínyi Miklós, hogy a magyar vitéz vére hullásával, tagja szakadásával, kárvallásával, nemcsak saját fajtáját védi, hanem azokat is, akik a magyarság vé­dőbástyája mögött nyugodtan élik a maguk életét... Mert van, aki helyettük vérzik Krisztus tisztességéért, a keresz­tény hitért.

A magyarság céljának ez a transzcendens szemlélete, hogy maga-mentésével megtartsa a kereszténység bástyá­ját.

IV. Béla óta kimutatható a magyar sors minden irányí­tójánál, Pázmányig, Esterházy Miklósig, Zrínyi Miklósig. Ha más beállításból nézik is nemzetük sorsát, ugyanez a szemlélet hatja át az erdélyieket is: Báthori Istvánt, vagy Bocskait, Bethlent.

(Kereszténységvédő öntudatunk)