Földi életünk a szentkeresztségtől kezdve folytonos átalakulás a mi Urunk Jézus Krisztus képére és ha­sonlatosságára. Ha életünkben Krisztust követjük, halá­lunkban is hozzá kell, az ő halálához kell hasonlóvá len­nünk. A betegek kenetének kegyelme erre szolgál; mint­egy Krisztus haldokló arcát rajzolja arcunkra, az ő győzel­mes halálharcát önti lelkünkbe.

Az Úr Jézus megvívta az ő halálküzdelmét azzal a ke­gyelemmel, mellyel a megtestesülésben, a második iste­ni személlyel való egyesülésben az ő emberi természete megerősíttetett. Ő, akit birtokába vett a végtelen isteni szentség, nem szorult azokra az eszközökre, melyek a ke­reszthalála által szerzett kegyelmeket közlik az emberrel. Ezért nem vette fel azokat a szentségeket, amelyeket alapí­tott; ezért nem részesült halála előtt a betegek kenetének szentségében sem. Az Úr Jézus testét a halálra kente meg a bűnbánó Magdolna, akinek az Úr megbocsátotta sok bű­nét „mert nagyon szeretett." Amit Krisztussal tett a bűn­bánó asszony, azt a keresztény hívővel az Egyház cselekszi. Felkeresi őt nagy betegségében, az utolsó út előtt, odaad­ja neki a szent útravalót, hogy a halálharcra megerősítse.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI..,)