Ha a természet az Isten nyoma, és ha a lélek az Is­ten hasonmása - akkor ugye nemcsak a nyomról lehet követeztetni arra, aki saját nyomát a természetbe be­levitte, nemcsak a képről lehet következtetni arra, aki sa­ját képét belénk, lelkünkbe rajzolta, hanem megfordítva is — az Istenből, az ő lényéből, az ő tulajdonságaiból rá kell jönnünk annak a képnek vonásaira, melynek hivatá­sa, hogy az Isten képmása legyen. Ne mondja senki, hogy ezt az utat a logika esetleg téves okoskodásnak bélyegzi meg. Ez először is nem szokatlan út.
Az Isten és a teremtmény viszonya ugyanaz, mint a művész viszonya a műalkotáshoz. A műalkotásból ráis­merünk a művész lelkére, képességeire, fantáziájára, alko­tó zsenijére. De viszont, ha a művész lelkét ismerjük, tud­juk azt is, hogy ez a lélek a műalkotásban hogyan sugárzik vissza; a logika ezt úgy fejezi ki, hogy az okozatból rá lehet ismerni az okra, és megfordítva: az okból lehet következ­tetni az okozatra. Ez az út nem is lesz téves, mert az Isten felismeréséhez nem egy út vezet; ha már egy úton eljutottunk hozzá, nyugodtan indulhatunk ki belőle, hogy a ter­mészet koronáját tökéletesebben megismerhessük.
 

(Isten képe az emberen)