A szentségekben mindig a titkok jelenlétét, az Isten érintését kell hinnünk, ezért úgy kell állnunk előt­tük, azzal a tisztelettel, mellyel Mózes állt a csipkebokor előtt. Le kell vetnünk előttük a hétköznapi lelket, a meg­szokottságot, a gépiességet.
Az Isten kezdetben teremtette a világot, elrendezte az elemeket, fölékesítette a földet növényekkel, betöltötte a levegőt, tengert és földet állatokkal, és az egész természet koronájaként megalkotta az embert. Az Alkotó örömé­vel gyúrta azt az anyagot, melyből Ádám testét alakítot­ta. Tanulságos az a kép a Sixtina-kápolna mennyezetén, melyen Michelangelo Ádám teremtését állítja elénk. A te­remtés koronája, akinek testét az Isten művészete formál­ta arányossá, szervezetét célszerűvé, megjelenését széppé: ott fekszik a teremtő Isten előtt. Az Isten utoljára érint fe­léje, a teremtés művét most fejezi be. A holt anyagba az Isten ujjának érintésére átszáll a lélek, vele az élet. Erre megmozdul Ádám feje, szeme megnyílik csodálkozó, há­lás pillantásra. A teremtmény öntudatra ébredése ez. Első szava, érezzük, hogy ez szól megnyílt szeméből: Te alkot­tál, a tied vagyok.

(Az ÖRÖKÉLET FORRÁSAI...)