Ha a nyugati kereszténységnek - ebbe beleértem a történelmi eredet szempontjából a protestánso­kat is - földrajzi határait keressük kelet felé, nyugodtan meghúzhatjuk a határvonalat az erdélyi havasok gerincén. Sem a mai vallásstatisztika, sem a történelmi múlt szem­pontjából nem tévedünk. Pedig a katolicizmus fogalmá­val ellenkezik, hogy földrajzi határok vegyék körül, még­is a magyar történelem megalkotta e látszólagos parado­xont: a történelmi Magyarország határa az erdélyi részen összeesik a katolicizmus és protestantizmus szélső terjedé­si vonalával.

Semmi oly hatásosan nem bizonyítja a magyarság tör­ténelmi érdemét, a szentistváni magyar királyság apos­toli hivatását, a magyarságnak a nyugati kereszténység­gel való összeforrtságát, az európai művelődés terjeszté­sében való évezredes munkáját, mint ez a körültekintés az erdélyi bércekről. Ami odatúl ma vallási élet van, az vagy Bizánc és Moszkva szelleméből él, vagy szervezetlen szórvány, (mint a moldvai csángók), alkalmi bevándor­lás, egyéni térítés eredménye; ami a múltban nyugati ke­reszténység volt túl a Kárpátokon, a magyar királyok ér­deme volt.

(Átmentünk a Királyhágón)