A liturgia voltaképp Krisztus misztikus testének élet­funkciója. Az Egyházban benne élő, vele maradó Krisztus vezeti a liturgiát, melynek centruma az ő kereszt­áldozatának objektív megújítása és kisugárzása.

Az imádság, mint Krisztus misztikus testének életjelen­sége, szükségképi kapcsolatot teremt az egyes hívó és az Egyház, a hívó és Krisztus között. Mivel pedig ezek a kap­csolatok az objektív kegyelmi rend hálózatában gyökerez­nek, a hívő imádsága, mégha egyedül végzi is, valamiképp a misztikus test, tehát közösség megnyilvánulása marad. Annál is inkább, mert az Eucharisztia áldozata minden nap és mindenütt összefoglalja az Egyházat, és imádságát az áldozat oltárártól küldi „per Christum", Krisztus köz­vetítésével az Atyához.

Az imádság értékelésének csökkenéséhez hozzájárul a humanizmus lényegében egocentrikus iránya, mellyel párhuzamos az evilági értékek előtérbe állítása. Mit várhat az ember evilági értékeinek biztosításában az imádságtól: ez a szempont, mely szerint a.humanizmus értékelése tör­ténik. Nyilvánvaló, hogy az imádság, mint istenszolgálat, nem maradhat élethivatás, legfeljebb: eszköz.

(Az IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)