A szentek istenszeretete tudatuknak centrális, min­denre kisugárzó élménye... A teológia a tudatél­mények alapján osztja az istenszeretetet tökéletlen szere­tetre, melyben az Istent, mint saját boldogítónkat szeret­jük és tökéletesre, melyben az Istent önmagáért, mint leg­főbb jót szeretjük.

Az istenszeretet különböző motívumokból táplálkozik. A legtöbbje a (misztikus) istenmegtapasztalás által ragad­ja meg Istenben a legfőbb jót, a legnagyobb életértéket. Az értelmi hit kontempíatív¹¹⁶ elmélyítése, az elmélkedés; a többi értékek elméleti összehasonlítása az Istennel, mint a legfőbb értékkel; a „vanitatum vanitas" értelmi fölfogá­sa is hozzásegíthet az istenszeretethez, a szentek istensze­retete rendszerint nem a filozófus szeretete az igazság, jó­ság, szépség absztrakt eszméivel szemben...

Az Isten jósága tehát nem filozófiai absztrakció, mert így nem igen alkalmas arra, hogy a tudatot teljesen ural­mába hajtsa; így alig alakul ki vele szemben a szeretet, melyről Szent Pál himnusza szól (I.Kor.13. 1-13).

A szentek az Isten jóságát nem pusztán elgondolják, hanem?

(A SZENTEK LÉLEKTANA)

116. Kontemplatív — szemlélődő, elmélkedő, elmélyedő