Gellért a tenger városában nevelkedett, szemében még benne tükröződött az Adria nagy síkja, lel­kében a lagúnák hullámos ritmusa rezgett. Most a Ba­kony irdatlan, számtalan őserdejében jár, Fehérvártól Veszprémen, Zircen, Bélig vezető úton. A béli monostor már épül, a zsolozsma már behallik az erdők mélyébe és hangja elvegyül a vadonban dolgozók baltacsapásaival és a rengeteg néma csendjébe beledaloló madarak énekével. Ebben a vadonban megszólal Gellértben a zsoltáros szó: „Elongaví fugiens et mansi in solitudina."¹¹⁹ Vágyott arra az ígéretre, melyet a próféta által közölt az Űr. Az Úr a magányba vezet és a szívhez szól. Ott, a béli¹²⁰ völgyben megtalálta a magányt és maga a hely is — szívéhez szólt. A völgy mélyén — messze a világtól, még ki se látha­tott feléje. Elzárta a látóhatárt a Kőröshegy, a Tönkölyös; a Somhegy, a kis és nagy Gáthegy. Ezek az erdő borítot­ta magaslatok áthatolhatatlan gátként álltak a remeteség szélén és szemnek, léleknek nem adtak más távlatot, csak fölfelé - a kék égre, a csillagok végtelen perspektíváját; ki nem lehetett látni a béli völgyből a fák lombjaitól borítva.

(Szent Gellért Bakonybélben)

119. ECCE ELONGAVI FUGIENS ET MANSI IN SOLITUDINE diapsalma - Zsoltárok könyve (54,8) - Kész szívvel áldozom néked: áldom a Te nevedet, Uram, mert jó.

120. Béli - Bakonybéíi