A teocentrikus típus imádsága valóban párbeszéd, melynek dialog-jellege akkor is megmarad, mi­dőn már csak az Isten beszél - a hallgató lélekhez. Az egocentríkusok imádságában viszont a párbeszéd csak "költői" forma. Itt csak az „én" beszél, az Isten pedig hall­gat.

A kultúrák arcán is meglátszik ez a típuskülönbség, melyet a farizeus és a vámos párbeszéde tüntet fel csodá­latos élénkséggel.

A dómok kultúrájában az Istenhez, éghez transzcen­dens értékrendszerhez való igazodást a középkori ember­nek imádkozó típusa biztosítja. Nem mintha a középkor minden egyedében teocentrikus lett volna. De az egye­dekben és az egyedek fölött akart dolgozni a „Civitas Dei" fölépítésén. A középkort a gnosztikus¹²¹ szentek misszió­ja alapozta meg. Ezeknél pedig az imádság - minden élet­jelenséget átfogó és megszentelt liturgiaként - élethivatás volt, melynek törvénye az, hogy az Isten dolgának (opus Del) semmit sem szabad eléje helyezni (Szent Benedek Regulája). Az imádság, liturgia: mint élethivatás, mint a népet nevelő rétegek életstílusa és formája, rávéste jellegét a középkor népeire, átjárta a népéletet; szilárd népszokás­ok sarjadtak a liturgiából.

(Az IMÁDSÁG ÉRTÉKELÉSE...)

121. Gnoszticizmus - a gnózis sajátos formáját hirdető vallási irányzat a Kr. u. 1-3. században. A gnoszticizmus azt vallotta, hogy az ember igazi szellemiségére vonatkozóan üdvözítő tudás birtokában van. E tudás egy kinyílatkoztató-üdvözítő személytől ered, zárt csoportban hagyományozzák tovább, és önmagában képes üdvözíteni a befogadóját.