A paradicsom volt az ember bölcsője, a teremtő Is­ten akkor hajolt föléje, hogy életre nevelje, mikor az ember szembeszállt Atyjával, az Atya elhagyta őt; hadd próbálja meg, mire megy saját tudásával és erejével... Ez a sóvárgás teremtette meg az emberiség misztikáját, mely a paradicsom óta igyekszik az emberi lélekbe visszavará­zsolni az elveszett Istenországot. A misztika az istenközel­séget, az Istennel való egyesülést keresi. Valami mindvégig megmarad a paradicsomát vesztett emberiségben: a böl­csőnek emléke, a gyermekemberiségre ráhajló Istennek arca; ha homályba is vész, ha el is torzul, ha át is alakul: pogányságban, bálványozásban, tévelygésben, kísértő, ül­döző vérszopó démonok közt is felviláglik néha egy-egy vonás az Isten atyai képéből.

A lelkiismeret mélyén, bármennyire is tompítsa is a népszokások, közös és egyéni bűnök hangfogó sövénye: megszólal a „vadakban" is a törvényt adó, ítélő Bírónak szava. „Az Isten műve, hogy keressék Istent, hátha kitapo­gathatják, vagy megtalálhatják, habár nincs messze egyi­künktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk." (Szent Pál)

(Az ELVESZETT PARADICSOMTÓL...)