Lehet, hogy Aquila Jánost alkotásának tárgyválasz­tásában az a XIV. századi veleméri pap irányítot­ta, aki bizony a tudományból nem sokkal többet kódolt, mint a mai elemi iskolák növendéke. Talán elődjének ok­tatása nyomán tanult meg írni, olvasni, misét mondani, szertartásokat végezni; misekönyvén, breviáriumán kívül alig lehetett egy-két könyve... Ez a pictor bizonyára nem nagyon szorult rá a parochus¹²² útmutatására, hisz ezeket a képeket más-más csoportosításban látta a stájer templo­mokban és megfestette maga is többször. Szegény, primi­tív életet élő, az agyagos földdel küszködő jobbágyfaluk­ban aligha talált művelt mecénásokra, maga is olcsón dol­gozhatott, épp csak a kenyerét kereste. De dolgozott jó szívvel, érezte, hogy munkatársa a papnak, ő a nép hitok­tatója, aki évszázadokra megadja a szegényeknek a bibli­át és a katekizmust (biblia pauperum¹²³) és minden élő­szónál szebben, megkapóbban hirdeti a hit igazságait... Ezért festett tele minden felületet, ezért színezte még a szűk bordaközöket is - csillaggal, virággal, jelképekkel, hogy a kis templomban minden kő megszólaljon az evan­gélium hirdetésére.

(Velemér)

122. Parochus - plébános. A latin szertartásban a plébánia közösségének a püspök által kinevezett saját lelkipásztora.

123. Biblia pauperum - Biblia picta („szegények Bibliája", „festett Biblia"): a templomok falfreskóin megelevenedő jelenetek, történetek. Az egyszerű nép ezekről a képekről „olvasta" a Bibliát.